"Szeretlek! - hangzott el, annyira természetesen.
'Akár hihető is lenne' - gondolta. 'Csak akkor miért azt a másikat keresed meg előbb? Sőt, miért keresed egyáltalán? Vagy miért beszéled ki a dolgainkat azzal a másikkal? Ha szeretsz, miért nem érzem? Miért nem vállalod fel? Miért emelsz falat? Miért nem lesz 'mi' az 'én + én' helyett? Hol a meghittség? Hol a törődés? Hol a megértés, az együttérzés a nyers valóság arcomba vetése helyett? Elhanyagolsz, csak púp vagyok a hátadon. Egymás mellett csak lakótársként élünk... sőt! Néha csupán a házvezetőnő szerep jut nekem. Ne gyógyszerekkel tömj, nem a tüneteket kell kezelni! Beléd szerettem, és beléd betegedtem, a kiváltó okot kell kezelni! Amíg ezt nem látod be, én lassan elenyészek... A kapcsolatunk elhamvad, a semmibe vész. A sikolyomat, mely a fájdalomtól szakad fel, elfújja a szél, nem hallod meg. Szeretsz? Azt mondod, szeretsz? Mit jelent ez valójában? Látszólag mindenkit szeretsz. A mi kapcsolatunk miben más más kapcsolatokhoz képest? Hiszen semmiben nem különbözik két haver kapcsolatától. A régi ismerőseim pont annyit tudnak rólam, mint Te. És rólad én pont annyit, mint róluk. Szinte semmit. Szeretsz? Akkor talán nem akarod elveszíteni a kapcsolatunkat, melyről nem látod, hogy felületes, és halódik. Ha nem akarod elveszíteni, tenned kell a megtartásáért. Ha tettél, mondd, mit? Feladtál magadból egy darabot, és hajlandó voltál elgondolkozni azon, hogy mi történik? Talán arra jutottál, hogy nem szükséges tenned semmit, minden rendben, olyan vagy amilyen vagy, neked így jó, a többiek meg szokják meg. Senki nem ér annyit, hogy változtass? Hát jó. De akkor te tulajdonképpen nem szeretsz. Ha szeret az ember valakit, mélyen, igazán, akkor fel sem merül az önösség oly mértéke, mely nálad jelen van. Miért mondod, hogy szeretsz? Én nem érzem. Csak azt, hogy le akarjuk tolni magunkat egymás torkán. Mondd, mi értelme ennek? Mi értelme várnunk egymástól olyan viselkedést, ami idegen tőlünk? Talán át kellene gondolnunk. Azt, hogy tudjuk-e adni a másiknak, amire vágyik, ami boldoggá teszi? Például fogalmam sincs, téged mi tesz boldoggá, de valószínűleg nem én...' - zengtek a gondolatok végeláthatatlanul a fejében.
Zakatolt a szíve, fojtogatta a sírás, kilátástalannak látott mindent. De nem szólt. Nem is válaszolt. Bár ott dübörgött benne a szerelem, és másra nem vágyott, mint a férfira zúdítani ezt az emésztő tüzet, mely felégette a szívét és a lelkét, nem szólt. Megtanulta, hogy értelmetlen. Jobb, ha csendben marad. Ahogy a férfi kérte: vár, aztán majd kiderül."
'Akár hihető is lenne' - gondolta. 'Csak akkor miért azt a másikat keresed meg előbb? Sőt, miért keresed egyáltalán? Vagy miért beszéled ki a dolgainkat azzal a másikkal? Ha szeretsz, miért nem érzem? Miért nem vállalod fel? Miért emelsz falat? Miért nem lesz 'mi' az 'én + én' helyett? Hol a meghittség? Hol a törődés? Hol a megértés, az együttérzés a nyers valóság arcomba vetése helyett? Elhanyagolsz, csak púp vagyok a hátadon. Egymás mellett csak lakótársként élünk... sőt! Néha csupán a házvezetőnő szerep jut nekem. Ne gyógyszerekkel tömj, nem a tüneteket kell kezelni! Beléd szerettem, és beléd betegedtem, a kiváltó okot kell kezelni! Amíg ezt nem látod be, én lassan elenyészek... A kapcsolatunk elhamvad, a semmibe vész. A sikolyomat, mely a fájdalomtól szakad fel, elfújja a szél, nem hallod meg. Szeretsz? Azt mondod, szeretsz? Mit jelent ez valójában? Látszólag mindenkit szeretsz. A mi kapcsolatunk miben más más kapcsolatokhoz képest? Hiszen semmiben nem különbözik két haver kapcsolatától. A régi ismerőseim pont annyit tudnak rólam, mint Te. És rólad én pont annyit, mint róluk. Szinte semmit. Szeretsz? Akkor talán nem akarod elveszíteni a kapcsolatunkat, melyről nem látod, hogy felületes, és halódik. Ha nem akarod elveszíteni, tenned kell a megtartásáért. Ha tettél, mondd, mit? Feladtál magadból egy darabot, és hajlandó voltál elgondolkozni azon, hogy mi történik? Talán arra jutottál, hogy nem szükséges tenned semmit, minden rendben, olyan vagy amilyen vagy, neked így jó, a többiek meg szokják meg. Senki nem ér annyit, hogy változtass? Hát jó. De akkor te tulajdonképpen nem szeretsz. Ha szeret az ember valakit, mélyen, igazán, akkor fel sem merül az önösség oly mértéke, mely nálad jelen van. Miért mondod, hogy szeretsz? Én nem érzem. Csak azt, hogy le akarjuk tolni magunkat egymás torkán. Mondd, mi értelme ennek? Mi értelme várnunk egymástól olyan viselkedést, ami idegen tőlünk? Talán át kellene gondolnunk. Azt, hogy tudjuk-e adni a másiknak, amire vágyik, ami boldoggá teszi? Például fogalmam sincs, téged mi tesz boldoggá, de valószínűleg nem én...' - zengtek a gondolatok végeláthatatlanul a fejében.
Zakatolt a szíve, fojtogatta a sírás, kilátástalannak látott mindent. De nem szólt. Nem is válaszolt. Bár ott dübörgött benne a szerelem, és másra nem vágyott, mint a férfira zúdítani ezt az emésztő tüzet, mely felégette a szívét és a lelkét, nem szólt. Megtanulta, hogy értelmetlen. Jobb, ha csendben marad. Ahogy a férfi kérte: vár, aztán majd kiderül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése