Igen. Reményekkel telve vártam a tegnapi találkozásunkat. Elvárásokkal telve. És nem kaptam olyat, ami megfelelt volna az előzetes elképzeléseimnek. Mert persze megint én akarom irányítani a történéseket, és megint nem bíztam oda magam az isteni gondviselésnek.
Lehet, hogy ismét nekem kellett volna billegtetnem a helyzetet, odamenni hozzád, megérinteni Téged, nem tudom.
De azt tudom, hogy ismét nem vállaltam fel az érzéseimet irányodba.
Az érzéseimet, amik földi szóval szerelem és vágy, de közel sem ilyen földhözragadt érzések. Túlmutatnak ezeken, mélyebbről jönnek, és nagyon régóta dolgoznak bennem.
Kíváncsi voltál már többször, hogy mennyire régóta... Egyszer elmondom.
És ahogy akkor, most sem tudom elhinni, hogy szeretni tudnál, kapcsolódni hozzám teljes lényeddel. Pedig a lelkem tudja, hogy összetartozunk, EGYek vagyunk.
De az egóm nem engedi elhinni, mert még mindig önértékelési gondjaim vannak. És Te még mindig hihetetlen erőt sugárzol magadból, aminek tüzénél elhamvadok.
Meg kell "acélosodnom" annyira, hogy ne okozzak magamban kárt azzal, ha belesétálok a tüzedbe.
Még nem tudom, mi kell ehhez. Mi kell ahhoz, hogy egyedül, visszaigazolások útmutatása nélkül legyen képes az ember megismerni, elfogadni és szeretni önmagát, ezzel önmagában teljessé válni, de szívből és nem egóból, dacból: " akkor nem érdekelsz!" jászmát játszani?
Azt hiszem most súgták meg az Égiek, hogy minden találkozás, minden esemény egy-egy visszaigazolás, útmutatás, csak fel kell ismerni. Ehhez azonban szükséges némi "én idő", amikor az ember elcsendesedhet és foglalkozhat a saját lelkével...
Te rohansz végig az életeden.
Nem engedsz magadnak egy perc pihenőt sem. Nem fizikai pihenőre gondolok. Arra a pihenőre, amikor hagyod, hogy a lelked levegőhöz jusson. Elnyomod, hogy ne halld a hangját, mert akkor lehet, hogy olyan dolgokkal, érzésekkel szembesülnél amik kényelmetlenek, és tudatos szintre emelkednének, s már nem tudnál úgy tenni, mintha nem lennének....?
Például szembesülnél azzal, hogy nem vagy boldog? Hogy nem ott akarsz lenni, ahol vagy, nem azt akarod vagy nem úgy csinálni, amit és ahogy?
Hogy csupán attól való félelmedben, hogy megszeged a magadnak tett ígeretedet, mely szerint nem leszel olyan, mint apukád, nem változtatsz, még a saját életed árán sem?
Pedig már kimondtad, hogy kezded érteni apukádat, aki besokallt, s elment.
Tudod, nem biztos, hogy ez volt a rossz döntés. Nem tudhatod, hogy mi zajlott a szüleid életében. Persze, ott éltél velük, de csak annyit láttál, amennyit látni engedtek.
Nem tudod, hogy anyukád milyen volt női szerepében, s apukád hogyan élte a férfi mivoltát mellette. Te gyermekként csak a szülői szerepben láttad őket.
Apukád bátor volt, fel merte vállani, hogy változásra van szüksége. A saját maga barátja mert lenni, nem az áldozat szerepében tetszelegni.
Hidd el, én tudom, milyen sok erő kellhet ahhoz, hogy az ember felvállalja önmagát. Beismerni, hogy a saját szenvedésem okozója én magam vagyok.
Ahhoz pedig még több, hogy ezen változtasson az ember, akár annak árán is, hogy mások nem értik, nem fogadják el a döntését.
Mindez nem számonkérés, s nem kéretlen tanácsadás.
Csupán gondolatok, melyek forogtak a fejemben, érzések, melyeket igyekeztem szavakba önteni, és átadni.
Mindenki a saját életéért felelős, én is.
Egyedül én dönthetem el, hogy mi történjen velem.
Én Rád vágyom, a Veled való teljes kapcsolódásra.
Az EGYség érzésére, amit mindig érzek, s amit akkor még erősebben érzek, ha együtt vagyunk.
Ha ehhez az kell, hogy még tovább tisztuljak a félelmeimtől, az önbünető programjaimból, akkor ezt fogom tenni.
Kérem az Égieket, hogy segítsenek ebben útmutatásukkal, támogatásukkal, feltétlen szeretetükkel.
Kérem az Égiek támogatását ahhoz is, hogy bármi történjen, legyen erőm elviselni és elfogadni. S legyen Neked is ahhoz, amit meg kell tenned, bármi legyen is az.
Őszinte áradással
Written by Syssa®