Kardinális kérdések… cikázó gondolatok…

 
  Bizonyosan nem vagyok egyedül azzal a tulajdonságommal, hogy állandóan tűnődöm valamin. Nyilván az ember első sorban a hozzá eljutott információk, vagy általa tapasztaltak miatt kezd el tűnődni, hát ezzel én sem vagyok másként.
  Ilyenekre keresem a válaszokat, mint például, hogy hol a határ? Mi az a határ, amit az ember még nem lép át, ha a gondolatait adott témakörben leírja, és a világ elé tárja, mellyel bizonyos mértékben ki is adja magát. Sajnos nyilvánvaló, hogy a mai mocskos erkölcsi világban azzal, ha valaki vállalja a vele történteket, és az azokból eredő érzéseit, gondolatait, kiteszi magát annak, hogy mások gúnyolódásának (akár nyilvános, akár csak az ő háta mögött történik) tárgya legyen. Illetve ott van az is, hogy egy ilyennel kiadhatunk valaki mást is, őt is céltáblává, tárggyá téve.
  Az én esetemben persze már nem igen érdekel – és ez nem szívtelenség, inkább erkölcsi besokallás eredménye – az, hogy arról a másikról ki mit fog gondolni. Illetve nyilván az sem nagyon hat meg, hogy ki fog engem pletykássága alanyának tekinteni, hiszen akivel egy hullámhosszon vagyok, vagy akinek számítok, az nem rosszindulattal fogadná az általam leírtakat.
  De kérdem én, hol van az erkölcsi határ akár abban, hogy „kiadom magam” az Interneten a blogomban, vagy hol van az erkölcsi határa önmagunk és mások megalázásának?
  Hol van a határa az emberi mivolt, a teljesítmény tiszteletben tartásának?
  Hol van a határa annak, amíg egy ember nem hajlandó befogadni a környezetéből érkező ingereket, kockára téve ezzel akár a házasságát is?
  Hol vannak a határok?
  Hogyan érezheti magát felhatalmazottnak bárki is arra, hogy a társa, élete párja lelki kárára is, de elvegye, ami neki kell, akár úgy, hogy ezzel megalázza, lelki nyomorba dönti a másikat?
  Hol van az a pont, amikor valakinek azt kéne mondania az őt ért, általa nyilvánvalóan valósnak vélt, a párja által azonban csak kreáltnak és művinek minősített sérelmekre, hogy elég!?

  Vagy hol van a határa a kihasználásnak, kihasználtságnak?
Hogy lehet, hogy elfogadottá vált az a hamis és igazságtalan, az egyensúlyt, mely a világ alapjait alkotja, és elfogadottsága által azt teljes mértékben felborító ideológia, mely szerint az erősebb kell, hogy győzzön?
Miért engedte meg a föld népessége, hogy az egészség, a szépség, a kiegyensúlyozottság, a harmónia mind csak a jómódúaké lehessen?

  Azt mondják, a boldogság belülről fakad. Ez igaz, de tegyük hozzá, hogy abban a sűrű anyagi világban, ahol élünk, a bennünk forrongó és talán hozzám hasonlóan másokból is elemi erővel fel-feltörő boldogság érzet igen gyorsan elhalványul, vagy ijedt kis lény módjára visszavonul egy biztonságos rejtekbe, ha a bennünket körülvevő világból több rossz élmény érkezik, mint amennyivel meg tudunk birkózni.
Igen, könnyen megbirkózhatunk bármilyen bennünket ért sérelemmel, ha a lelkünk egyensúlyban van, mert elhisszük, hogy az, hogy boldogok vagyunk-e, csak rajtunk múlik…
  Vallják azt is, hogy minden agyban dől el. Ugyanakkor a boldogság egy érzés, nem egy gondolat… Azonban, a gondolatoknak teremtő erejük van, érzéseket teremtenek: eldöntöm, hogy jó napom lesz… már látom a fantáziaképeket a lelki szemeimmel, melyek, láss csodát, jó kedvre derítenek, mosolygok! A mosoly az tetszést kiváltó érzések testi megnyilvánulása!
Mi van akkor, ha valaki nem igen akarja hagyni, megnyilvánulni az érzéseit? Ha valaki már olyan hosszú ideje él visszafogott, palástolt, erőltetett nyugalmat sugárzó életet, hogy nem is hajlandó változni, hiszen eddig még baj nem érte őt csak azért, mert falat vont maga köré?

  Mi van akkor, ha ez a viselkedés a társául választott személyben egy örökké tartó lélekharcot eredményez? Hiszen nem akarhatja senki ráerőltetni a másikra, hogy olyan egyéniséggé váljon, amilyenné nem akar… főleg, ha szeretjük azt a másikat. De vajon a másik is szeret bennünket annyira, hogy le tudjon adni az egoizmusából, és tudjon olyat adni nekünk, ami boldoggá tesz bennünket?

  Egy kapcsolat csak akkor működik, ha mindkét fél megkapja benne azt, ami boldoggá teszi. Az kevés, ha csak elvesszük, ami nekünk kell: szabadságot, függetlenséget, magánéletet a házasságon belül (ez már eleve érthetetlen számomra)… Hogy vegye el valaki a másiktól azt, ami boldoggá tenné, ha az épp a másik személye, szerelme, jelenléte, odaadása, kinyílása, befogadási készsége…?

  Miért gondolja azt két ember, hogy együtt élhetnek egy normális életet, ha teljesen más az értékrendjük? Ha gyermeket is világra hoznak, az már teljes felelőtlenség! Egy zilált, rendezetlen érzelmi háttérből érkezve a nagyvilágba, milyen felnőtt válhat a gyermekből? Mit lát? Azt, hogy az egyik fél nem törődve a másikkal, elveszi, ami neki kell, vagy jár: a magánéletet a házasságában. A másik pedig ebbe belebetegszik… lelkileg belerokkan, belehal… Gyenge ahhoz, hogy elhagyja a párját, fél, hogy rossz döntést hoz, ha elmegy, és a gyermeknek fájdalmat okoz… De milyen család lehet az, ahol csak a feszültség adódik a két felnőtt fél akadékoskodásából?
  A gyermek a szülei példáját látja maga előtt élete során. Abból maradhatnak meg akadályok, gátak a lelkében, szellemében, abból építi erkölcsi világát.
  Ha a leány gyermek azt látja, hogy az apja az anyját bántja, és az anyja beteggé lesz ettől, azt fogja megtanulni, hogy a férfiak bántják a nőket, hogy azok önzőek, és nem lehet boldog, kiegyensúlyozott nő.
  Ha a leánygyermek azt látja, hogy az anyja belebetegedett a házasságába, az életébe, akkor attól való félelmében, hogy ilyenné válhat, talán nem tud majd egy ép párkapcsolatot felépíteni. Emellett gyengének és károsítónak tartja majd az anyját, és nem alakulhat ki egy minőségi anya-lánya kapcsolat.
  Egy ilyen helyzetben mindhárom fél csak veszíthet. 

  Mit láthat egy fiú gyermek? Mit hoz magával egy fiú gyermek? Ha azt látja, hogy az apja soha nincs otthon, de anyán nem lehet látni, hogy ez őt bántja, mert büszke, és nem mutatja ki az érzéseit, vagy fél, hogy elhagyják, ezért inkább tűr... a fiú gyermek sem fogja fontosnak tartani a jelenlétét a saját családjában ... ha egyáltalán eljut a családalapításig.
Ha azt látja, hogy apa sosincs otthon, és anya ettől szenved, úgy a saját családjában megpróbál kompenzálni, jelen lenni, ugyanakkor magával hozza a nagy-nagy szabadságvágyat: apának is megvolt a maga szabadsága!
Ha azt látja, hogy a családban mindkét szülő csak a maga dolgát csinálja, minőségi időt alig, vagy kevésszer töltenek együtt, nagy lesz a szabadságvágya a saját családján belüli magánélet iránt...
Ha azt látja, hogy mindkét szülő végzi a dolgát, s aztán együtt töltik el a legtöbb időt, ezt a normát hozza magával, s feltehetően mindenki boldog lesz az ő családjában... ha megfelelő partnert választ.

 
 

Feltehetően folytatása következik...


Written by Syssa®