Újrakezdés

Egy bizonyosan jó, szakmájában elismert főorvos asszony a féléves felülvizsgálaton (nem is voltam még fél éve betegállományban) kérdezgetett:
- Hogy van, Szilvia?
- Nem jól. Fáj minden tagom, a két vagy legfeljebb három naponta rám törő migrénes rohamokon vagy segít vagy nem a Relpax. Most még Cinie-t is próbálok, hátha az segít.
- Látom, a pszichiátrián tartották betegállományban, aztán a doktornő (itt a háziorvosomra utalt) átvette Önt 2012. július 16-tól. Mi a helyzet a pszichiátriával?
- Szedem az előírt gyógyszereket: Cymbalta-t szedtem korábban, de nem vált be, ezért áttértünk az Asentra nevű szerre. Egy ideig az orvos rendelkezése szerint együtt szedtem a kettőt, de kb. egy hete már csak az Asentra-t szedem.
- Mi a helyzet a többi gyógyszerrel?
- A Quetiapine-t és a Teperint írta fel a doktor úr, a folyamatosan gyötrő rémálmaim miatt. Sajnos annyira erősek, hogy nagyon kiütnek, de szedem őket, bár csökkentett adagban.
- Nos, a pszichiáter Önt 2012. 07. 13-án keresőképesnek nyilvánította, kiírta táppénzről. Ez a betegség nem indokolja a hosszútávú betegállományt, ezért úgy gondolom, hogy még egy hetet pihen, és szeptembertől visszamegy dolgozni.
- Rendben, köszönöm!

  Ránéztem, és egy ezredmásodpercig átfutott a gondolataimban, hogy megkérdezem tőle: mégis kivel beszélt az elmúlt három-négy percben? Vagy, ha úgy emlékszik, hogy velem beszélt, hallotta-e, amit mondtam?
Aztán úgy döntöttem, nem kezdek bele egy számomra bizonyosan meddő vitába. Miért tenném? Ennek az asszonynak feltehetően soha nem volt migrénje. Mint ahogy annak a többi embernek sem, akikkel beszélgetve látszott, hogy nem értik, mitől akadok ki ennyire, hiszen az csak fejfájás...

Akinek nem volt még, nem tudja, milyen. Ahogyan azt sem tudja még, akinek nem volt gyermeke, hogy milyen szülni, vagy az sem tudja, milyen vesebetegnek lenni, akinek még nem fájt a veséje.

  Közel húsz éve folyamatosan jön a roham, ha akarom, ha nem.
Ezalatt a közel húsz év alatt több orvosnál jártam... mennyi vizsgálaton estem át, mennyi szert próbáltunk ki azért, hogy legalább az intenzitását, vagy a sűrűségét csökkentsük a rohamoknak!
Számtalan emberrel beszéltem már a "betegségemről", és kaptam a különböző tanácsokat, melyek egyeseknél már beváltak: nálam egyik sem.

   Nem szándékozom orvosi cikket csinálni az írásomból, de az én "külön bejáratú" migrénemről muszáj írnom pár szót.
A súlyosabb fajta:
   Jellemzően éjjel jön, alvás közben: nem tudom megelőzni!
Egyszer csak arra ébredek (ez legáltalánosabb esetben éjjel kettő körül történik), hogy iszonyúan fáj:  a bal oldalon, a fülem fölött kb. két centivel, a koponyám csúcsa felé. A hányinger, mely ezt kíséri, számtalan esetben több napos folyamatos hányásban végződik (több alkalommal ki kellett már hívni az ügyeletet, egyszer kórházban is voltam, infúziót kaptam, hogy ne száradjak ki). Ezen nem segít semmilyen bogyó, és a kúp is csak időnként. Ezalatt az idő alatt fázom és izzadok egyszerre. A bensőm általában lángol, a bőröm fáj, mintha 40 fokos lázam lenne. Pont ugyanígy fáj minden tagom. Az erős fájdalomtól a koordinációs készségem megszűnik: nem igen tudok járni, a mellékhelyiségbe is éppen hogy eljutok. Minden lépés olyan nehéz, mintha középkori rab volnék, hatalmas vas golyóval a lábaimhoz láncolva.
Ha a fájdalomtól gyötörten el tudok aludni, valamiféle lázálmok jelennek meg: képek, történések, események, amik nem biztos, hogy ismerősek, de mindegyikben szerepelek. Ezek általában "rossz álom" névre hallgatnak, esetemben azonban inkább rémálmoknak nevezném őket.
Egy ilyen roham alatt nem eszem, és inni is alig iszom. A roham kb. három napig tart.
 
   Az ennél egy kicsivel enyhébb roham tovább tart, négy vagy öt napig is akár, de akkor tudok inni, és csak az első két napon hányok.
   A legenyhébb roham nappal, kontrollálható időben jön, be tudok venni megelőző vagy roham kezelésére szolgáló szert. Azt azonban, hogy valóban hat-e, nem lehet előre tudni.
Ha nem hat, akkor a legenyhébb roham is átválthat erősebb rohammá.

   Ezzel a "hosszútávú betegállományt nem indokló betegséggel" küzdök, és ezzel mentem vissza 5 hónapnyi betegállomány után szeptember 4-én dolgozni.
Abba az épületbe, ahol március 21-én azt a borzalmat éltem át, amit még emberként is nehéz feldolgozni, de anyaként képtelenség. Abba az épületbe kell bejárnom minden nap, fogaimat összeszorítva, amit fejben szerencsétlen módon azonosítottam a borzalmas eseménnyel.
Ez, hogy be kell járnom oda, ráadásul olyan emberek közé, akik nagy része akaratlanul is szem vagy fültanúja volt az én anyai borzalmamnak, napról napra kisebbre és élettelenebbre zsugorítja a lelkem.

Nem tudom letenni magam a küszöbön, hogy a munkahelyre egy robot tudjon bemenni dolgozni.


   Nem tudok két emberré válni.
Nem tudom külön kezelni a borzalmas életemet a jelenlegi normális életemtől.
Mindkettőben én, egy személyben élek.



Written by Syssa®