Ezzel az anyaság dologgal sokat foglalkozom gondolatban, és nem kifejezetten azért, mert én is anya vagyok. Persze, ez az alap, de kifejezetten azért foglalkoztat a gondolat, mert két teljesen különböző természetű gyermeknek vagyok az anyja.
Egyikük már 18 éves lesz november végén. Az Ő élete több éve teljesen másként zajlik, mint ahogyan arról én álmodtam. Nem csak másként, de másokkal, tőlem szinte teljesen elkülönülve.
Másikuk lassacskán 9 éves lesz, és csodálatosan együttműködő, kedves, segítőkész, tehetséges kislány, aki nem átall figyelni a szülői iránymutatásra.
A gondolatmenetben pedig, mely engem az anyasággal kapcsolatban foglalkoztat, egy mondat harsánykodik folyvást: kizárólag az anya képes feltétel nélkül szeretni. Szeretni a gyermekét minden áron, bármin keresztül!
Amikor ez jut eszembe, nyilván a lassan 18 éves, tőlem teljesen elkülönült fiamra gondolok. Bárhogy volt, bárhogy lesz, mindig szeretni fogom. Nem az érzés létezése a kérdés, sokkal inkább az, hogy mit tudok neki adni ezzel az érzéssel ahhoz, hogy az élete ne fusson végleg vakvágányra.
Amikor ez eszembe jut, vajon miért nem feltételezem a saját anyámról, hogy így érez irántam?
A közelmúltban jött egy gondolat a fejembe, melyet nevezhetek akár véleménynek is, az eddigi életem eseményeit és a végkifejletét alapul véve: presztízs kérdést csináltak a gyermekvállalásból.
A szüleim valamilyen okból összeházasodtak. Szintén valamilyen okból megfogantam (az ezotériát ebbe most nem keverném bele, hogy mások számára is emészthető lánc legyen), és megszülettem. Ugyanakkor nem fiú lettem, ahogy szerették volna, hanem lány!
Ezt követően a szüleim élete megváltozott, de azt, hogy a gyermek vegye át az irányítást (jó értelemben véve, melyben igen is a gyermekkel áldott család életét élik, és nem a van egy gyerekem, majd a nagyanyja vigyáz rá, míg moziba-színházba-ide-és-odamegyek-a-barátaimmal életet élik), nem hagyták.
Ma - és így van ez már hosszú évek óta - úgy hiszem, hogy a szeretet, mely bennük egymás iránt ébredt annak idején, nem volt elég mély ahhoz, hogy az egy életen át kitartson. Nem volt elég mély, nem volt elég intenzív, és nem is tettek semmit azért, hogy kitartson életük végéig.
Kb. 14 éves koromig hittem azt, hogy szerencsés gyerek vagyok, amiért jópofa az apám, jó a humora, vagy épp igen szép nő az anyám, és sikeres, mert sok országba utazott a munkája miatt. Ráadásul nem voltak válófélben, ami akkor számomra nagy szó volt, hiszen egy gyermeknek csak a rémálmaiban jelenik meg a szülei különválása, a család szétszakadása.
Igen ám, de nem marad az ember 14 éves. Sőt, az idő múlásával nem csak fizikailag öregszik, de a külvilágból hatások érik: tapasztalatokat szerez, melyekből következtetéseket von le, és tanul. Szélesedik a világnézete, alakul a világképe, véleménye, egyénisége formálódik.
Az én fiam egyszer egy szuper jó ember lesz. Minden megvan benne ahhoz, hogy nagyon jó ember váljon belőle: okos, segítőkész, jó szívű, jó lelkű, tehetséges.
Hogy mikor és hogyan, vagy éppen minek a hatására vesz Pál-fordulatot az élete, nem tudom.
Nem ragaszkodom hozzá, hogy az én hatásomra változzon meg, de nagyon várom - és kivárom!!! -, hogy eljöjjön az idő, amikor nem úgy fog élni, ahogy most...
Mert az anyja vagyok, és csak én tudom őt feltétel nélkül szeretni!
Written by Syssa®
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése