Taxi

"Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm.
És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más
és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor
kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm
elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem
láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és
hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges
dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben
biztosan nem beszéltek volna.

Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás
után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy
már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam,
elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. 'Egy pillanat' - válaszolt egy
törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt
előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki,
mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.

Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt,
mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel
terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a
polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és
vázákkal teletömve.

'Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni.
Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az
autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.' Miután beraktam a bőröndöt a
csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan
odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
'Semmiség' - feleltem. 'Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is
elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.'

'Milyen jó fiú maga!' - mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a
címet, aztán megkérdezte: 'Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?'

'Nem az a legrövidebb út.' - vágtam rá gyorsan.

'Ó, azt egyáltalán nem bánom.' - mondta. 'Egy hospice-házba tartok.'

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
'Nincs már családom. Mindenki meghalt.' Nagyon csendesen beszélt. 'A doktor
úr szerint nekem sincs túl sok hátra.' Csendben a műszerfalhoz nyúltam és
kikapcsoltam az órát.

'Mit szeretne, merre menjünk?'

A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az
épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk
abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit
megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem
volt, és a többiekkel odajártak táncolni.

Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem
mondott semmit, csak maga elé révedt.

Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: 'Most már
mehetünk. Elfáradtam.' Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony
épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.

Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé.
Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.

Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat
már beültették egy kerekesszékbe.

'Mennyivel tartozom?' - kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.

'Semmivel.' - feleltem.

'Magának is meg kell élnie valamiből.' - mondta.

'Vannak más utasaim is.' - szereltem le.

Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő
erővel szorított magához.

'Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.' - mondta végül: 'Köszönöm.'

Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy
mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.

Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem
beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy
dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha
én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?

Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot,
mint előző éjszaka.

Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő
álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre
sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el."