"Az épület egyik mellékhelyiségébe igyekezett, de amint belépett, elállt a lélegzete, azt is elfelejtette, miért ment oda: a megszokottól eltérő felépítésű de mégsem furcsa vécécsészében ugyanis egy csecsemőt talált. Bőre sárgás-fehér volt, mint a fény, teste magzati pózban, a köldökzsinór, mely a bőrével megegyező színű volt, mellette lebegett. Az első gondolata az volt, hogy ez irtózatos, bűncselekmény, egy lelketlen-szívtelen ember tehet csak ilyet!! Bizonyosan ott hozta világra a kisbabát... Nem kellett neki, vagy valamilyen okból nem tarthatta meg? Hogyhogy nincs egy csepp vér sem?
Mindez hiába futott át a fején, lényegtelen volt. Tomboltak a gondolatok: "Mit tegyek? Ki kell vennem onnan, nem maradhat ott! Szegény apróságom!" Kirontott a mellékhelyiségből, zavarodottan rohangált a folyosón közlekedő emberek között, egy ismerős arc után kutatva, akit segítségül hívhat.
- Engi! Engi! Engi! - kiabált, míg a lány meg nem hallotta. Hozzá lépett, és együtt mentek vissza a toalettre.
- Segíts! Ez bűncselekmény! Ki kell vennünk onnan! - két kezére egy-egy zacskót húzott, és úgy emelte ki az élettelen kicsi testet a csészéből. Egy rongy féle került a kezei közé, abba csavarta a kisbabát, törölgette, dörzsölgette, hogy felmelegedjen, pedig tudta, hogy már hiába, az apróság nem él. Letette a vécé melletti pultra, a szélétől biztonságos távolságra, hogy a kicsi le ne essen.
Elfordult egy percre, telefonért nyúlt. Tárcsázta a mentőket, kérte, hogy siessenek, és próbálta elmagyarázni, hogy hol és hogyan juthatnak be az épületbe. Szólt a portán biztonsági feladatot ellátó kollégának is.
Ahogy visszafordult, a lélegzete is elállt. A csecsemő életben volt, gyönyörű kicsi szemei nyitva, kezecskéit próbálta mozgatni. Döbbenetét hamar leküzdve kapta fel az apróságot a karjaiba, szorította, simogatta, és próbálta minél inkább biztonságban tudni. Belesajdult a szíve, ahogy feleszmélt, nem is olyan sokára meg kell válnia tőle, mert jönnek a mentősök, és gondjaikba veszik. Megijedt: hogyan tudná megmagyarázni, hogy a halottnak jelentett kicsi baba mégis él?
Babusgatta az apróságot... simogatta, becézgette, szeretgette. Még az sem számított, hogy a kicsinek a fejformája teljesen eltérő volt. Valahogy az is teljesen természetesnek tűnt, ahogy a bőre színe és a szeme fénye is.
Akkor, ott, az apró gyermeket szívéhez szorítva megértette, hogy ez a kicsi különleges..."
2.
"A házban, mely pont úgy nézett ki, mind ahol a gyerekkorát töltötte, fentről lefelé akadálypályához hasonlóan kellett haladnia a lépcsőházi részben a lányával. Csak a megszokott menekülés vette újból kezdetét. Már megszokta, hiszen egész életében menekült a számára arctalan, sötét alakok elől.
Az egyik szinten a fehér bútorokat véresnek tűnő folyadék lepte el. Szerette volna megkímélni kislányát annak látványától, de tudta, ez lehetetlen. Egyre lejjebb és beljebb kellett mászniuk, nem volt más lehetőség. Ahogy haladtak, a vér egyre inkább beterített mindent.
Az egyik fal mögött vezetett az út tovább, de ott hirtelen megtorpant. Olyat látott, amit még soha! Egy ismerős lány feküdt a földön, vérben úszva, nyitott szemmel... deréktól lefelé nem volt teste! Mellette csontok minden felé, egyik-másik már megrágva, vagy épp kettéharapva. Ezeket terítette be a belsőség. Volt ott egy fej nagyságú, de lágy állagúnak tűnő kerekded valami, amiből egy köldökzsinórhoz hasonló valami vezetett a testhez. Hogy hová, azt nem lehetett látni a sok csonttól és egyébtől. Mindezek közepében egy feketés-barna kutya feküdt, békésen. Nem tűnt úgy, hogy a kutya tette volna ezt a szörnyűséget, nem volt véres a szája, és nem volt vad sem. Valahogy az ismerős lány rég elhunyt kutyájára emlékeztetett.
- Jézusom! Ne nézz oda! - kiáltott a lányára, és igyekezett eltakarni annak szemét.
- Hívom a férjedet! - kapott a telefonja után.
- Nem kell! - mondta a félig megmaradt lány teljesen kimért hangon.
- Már hogy ne kéne? Megőrültél?! - és ezzel a lendülettel már tárcsázott is. Közben a lakás másik vége felé haladt. Az egész annyira egyezett azzal a lakással, ahol korábban élt... és ahol annyira gyűlölt élni.
A konyhába jutva sikerült kapcsolatot teremtenie a hívott féllel. Kétségbeesett hangon, de igyekezve összeszedetten beszélni, próbálta elmondani a lány férjének, hogy miért is kéne hazajönnie. Közben a konyhából be-benézegetett a szobába, ahol a borzalmas látvány fogadta, mikor ideért. Most azonban majdnem kiejtette a telefont a kezéből. A lány ugyanis, bár nehezen, de hiánytalan testtel ült bele a számítógépes székbe, ugyanazon berendezésű szobában, mely manapság abban a lakásban található, ahol a gyerekkorát töltötte... Nem volt ideje azon tűnődni, mi a fene történik, csak azt tudta, hogy a lány segítségre szorul, és a férjének jönnie kell!
Visszafordult a konyha felé, tovább győzködte a férjet arról, hogy itt a helye, mire a korábban fél testtel rendelkező lány már bicegve a konyhába ért.
Telefonnal a fülén, teljesen érthetetlen módon egy halom szennyes edény mosogatásába kezdett, és mormolta: "Szükséged van a segítségemre, borzasztó állapotban vagy!" Szétnézve egy halom sötétbarna, az önkiszolgáló vendéglátóipari egységekben is megtalálható tálcát pillantott meg. Pont olyat, mint amilyennel húsz évvel azelőtt az apjával dolgoztak a saját maguk által üzemeltetett "Gödör" névre hallgató vendéglátóipari egységben..."
3.
"Neeee! - kiáltotta, de látta, hogy könyörgése mit sem ér....a szélvédő túloldaláról csak egy gonosz mosollyal találta szemben magát, ahogy a férfi a motorháztetőre támaszkodva csak tolta és tolta az autót.
Hirtelen, ahogy a köztudatban is élt, valahogy úgy pergett le előtte az elmúlt órák eseménysorozata, miközben a piros autó a sínekre gördült...
Otthon voltak, családi banzáj volt. Férje, anyósa, apósa, sógorai, sógornői, a gyerekek: a saját lánya és az unokasógornő lánya... mind ott voltak. Bár az homályos volt, hogy mi volt az összejövetel célja.
Valami talán a háztartásból hiányzott, amiért a férje és a lánya mentek el, kocsival.
Hamar megjárták, nem voltak sokáig oda. Kinézett az ablakon, a fehér autójukat kutatta a tekintetével. Látta, hogy az a ház előtti parkoló legvégén áll. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a lánya és a férje.
Pont azon mérgelődött, hogy a férje miért állt meg a parkoló legvégén, hiszen a kapu előtt bőven volt hely, de ugrott a kép: hirtelen a parkolóban találta magukat, anyóssal, apóssal, mindenkivel egyetemben. Mindenki a parkoló kanyar részében egy padon ült, szépen, sorban, mint a verebek szoktak a dróton. Beszélgettek, vidámak voltak. A parkolási távolság miatti morgolódása nem ért véget, ezért odaült a volánhoz, hogy közelebb hozza az autót.
Nehezen akart elindulni, ami akkor és ott érthetetlen volt számára. Megkérte hát a férjét és a nagyobbik sógorát, hogy segítsék a kapu elé hozni az autót, tolják együttes erővel. Félt ugyan, hogy mit hozhat ez, hiszen mindketten megitták már a magukét, és túlhaladtak már azon a határon, amit még a józansághoz sorolhatunk.
A két férfi kicsit nyávogva és kelletlenül, de nekiugrott, ő pedig a volán mögött ült, hátrafelé nézett, és irányította az autó mozgását.
Mikor a parkolóhelyeken, ahová szándéka szerint parkolt volna, már túlhaladtak, meglepődött, kicsit meg is rémült.
Előre nézett, és látta, hogy a férje már nem tolja az autót, csak áll, és nézi, hogy mi történik.
A sógora mosolyogva, erőlködés nélkül tolta a piros autót... Az már a ház mellett futó síneken volt, ahol iszonyú sebességgel közeledett a veszedelmesen visító vonat.
Neeee! - kiáltotta, de látta, hogy könyörgése mit sem ér....a szélvédő túloldaláról csak egy gonosz mosollyal találta szemben magát, ahogy a férfi a motorháztetőre támaszkodva csak tolta és tolta az autót. Utolsó pillantása a férje tekintetébe fúródott..."
4.
"A kiránduláson összesen két embert ismert: a férjét, és egy férfit. Az összes többi ember számára teljesen ismeretlen volt. A férje azonban, úgy tűnt, többüket jól ismeri, így vidáman italozva beszélgettek egymással.
Az ismerős férfi odament hozzá, beszélgetni kezdtek. Sok mindenről esett szó, többek között a nem is olyan sokára, de már az Aranykorban a férfihoz és asszonyához érkező apró leánykáról is. Nagyon jól esett a lelkének, hogy végre valakivel úgy tudott beszélgetni az életről, az elképzeléseiről, az érzéseiről, hogy nem nézték teljesen hülyének. Örült, hogy talált valakit, aki hasonlóan hozzá, nem csak hobbi-ezoterikus: nem áll meg a felszínnél, elfogadja, hogy mélyebb alapok is léteznek.
Aztán a kiránduló sereg szedelőzködni kezdett, és a lombjukat hullatott fákkal teli völgyben egy kicsit arrébb költözött. Új tábortüzet rakva, új hangulati alapozással láttak neki egy újabb vidámkodásnak.
Ezen a helyen egy kő építmény is volt, amely a filmekből jól ismert nyári lakra hasonlított... kör alapterületén derékig érő falakkal, tornácokon használt oszlopok tartották a tetejét.
Itt beszélgettek a férfival, nézve közben a vidám társaságot: némelyikük a tűznél ténykedett, mások kisebb csoportokba tömörülve beszélgettek, hol heves vitába bonyolódva, hol jókedvűen.
Ahogy mélyült a beszélgetés hangulata a férfi és közte, úgy engedte fel egyre inkább a lelkében dúló viharokat. Úgy érezte, hogy ezzel a férfival átbeszélve a gondjait, talán olyan válaszokat is kaphat, melyeket a barátnőjével való beszélgetések során hiába keres: ők "csak" nők.
A téma boncolgatásával elmélyültek az érzések is. Nem szerelem, nem vágy. De pont olyan erős és intenzív, mint a szerelem, vagy a vágy. Egymásra néztek, és látták a másik szemében: az erős, eltéphetetlen kötelék, mely eredendően is ott van közöttük, most felszínre törhetett.
Amikor a táborozók közül néhányan sétálni indultak, a férfival együtt ők is a séta mellett döntöttek.
Gyermeki tisztaságukba visszalényegülve, egymás kezét megfogva sétáltak. Kicsit remélte, hogy a férje, aki mögöttük jött, majd nemtetszését fejezi ki, amiért egy másik férfi kezét fogva sétálgat. De hiába várta, nem jött az elégedetlenség. A férje közömbösen viselkedett, mintha ez a világ legtermészetesebbje lenne..."
Aztán minden nap felébredtem.
Written by Syssa®
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése