Történetünk a biológiai szempontok szerint a másodlagos (ti. testalkat, nagyság, csontozat, izomzat, szőrzet, stb.) nemi jelleget tekintve férfiakról szól.
Nem tartom magam a nevezett csoport szakértőjének, de néhány megfigyelésen alapuló véleményt azért már sikerült alkotnom.
Az már szinte teljesen biztos, hogy – megalapozottan-e vagy sem, közel sem mindegy – a teremtés koronáinak tartják magukat. Az még nem lenne baj, ha ez csak a tényleg kivételes „példányok” esetében mutatkozna, na de kivétel nélkül mindegyikük az lenne?!
Közel sem.
Kering egy szólás, mely szerint a tökéletes művet mindig megelőzi egy piszkozat. Ez jó szólás, nekem tetszik J
Ez nyilván azt hivatott jelezni a magát erősebb neműnek tartott egyedek felé, hogy, amennyiben ők a teremtés koronái és tökéletesek, akkor nem árt, ha tisztában vannak a teremtés sorrendjével. Nevezetesen, hogy Isten előbb a férfit, majd a nőt alkotta meg. Akkor most, hogy is van ez… a piszkozat készül előbb… és aztán a tökéletes mű, vagyis piszkozat a férfi lenne, tökéletes mű a nő? J
Jajjj, kérem, tegyük félre a viccet, és hagyjunk fel önmagunk folytonos előtérbe nyomkodásával!
Mindenki tudja, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, így soha nem fogjuk megtudni, megérteni pedig végképp nem, hogy miért olyan a férfi amilyen, és miért lett olyan a nő, amilyen.
De az biztos, hogy a férfiak között ritka – még a fehér hollónál is ritkább – az olyan, aki nem gondolja komolyan, hogy neki MINDEN JÁR anélkül, hogy bármit is tenne érte.
A történet három egyedről szól.
A bevásárlóközpontok világában soha nem éreztem jól magam, és ez valószínűleg a hátralévő harmincsok évben sem fog változni. Egyet látogatok csupán, azt is parkolás céljából veszem igénybe.
Ebből az egy helyből kiindulva, a véleményváltoztatás jogát fenntartva gondolom úgy, hogy új divat lett a parkolókban a segítők foglalkoztatása. Lehet, hogy azért, ha csökkent munkaképességű embereket foglalkoztat valaki, kevesebb adót kell fizetnie, nem tudom – a gazdaság eme oldala nem érint –, de úgy tűnik, hogy ez a bevásárlóközpont a parkoló részlegére ebből a körből válogatott munkatársakat.
Történt ugyanis, hogy a parkolóban kényszerűen kanyarogva próbáltam kijutni végre az épületből, hogy a hosszú nap után hazafelé vegyem az irányt, mikor feltehetően Isteni áldásnak köszönhetően eljutottam a kijáratig. Természetesen a behajtáskor a készülék által épphogy az ölembe nem köpött papírkártyát már leolvastattam a fizető automatával, ami nagyon helyesen és pontosan közölte velem, hogy nem kell fizetnem. Lehet, hogy azért szeretek ott parkolni, mert ez az egyetlen olyan hely, ahol ezzel a lélekmelengető mondattal találom szembe magam?
Tehát hajtanék ki a parkolóból, de az előttem kifelé haladó apró termetű, külsejét tekintve valószínűleg hátsón billentett formájú autóban ülő, világos színű frizurát viselő, a piszkozat után Isten által létrehozott MŰ valahogy nem jutott el odáig, hogy a kihajtáskor is szükséges papírkártyát a leolvasó készülékbe megfelelően behelyezze.
A másik sáv szabad volt, a mögöttem lévők viselkedése nem utalt arra, hogy az általam újonnan kiszemelt sávot használni szeretnék, így egy gyors kormánymozdulattal balra kiugrottam.
Láttam ám előtte, hogy a parkoló kocsisor előtt áll három megtermett férfiember, narancssárga láthatósági mellényt viselve, melyen a felirat arra utalt, hogy ők ott munkát végeznek.
Az azonban egyáltalán nem jutott eszembe, hogy a munkavégzés náluk a szájuk mozgatásában, és azon keresztül a hangos kiabálásban kimerül.
A bal oldali leolvasóban valamilyen okból kifolyólag volt egy papírkártya, emiatt én már nem tudtam behelyezni a magam papírkártyáját. És ez már nem az első eset volt.
A sorompó viselkedését még nem volt kellő időm tanulmányozni, így gőzöm sem volt arról, hogy vajon azért, mert én nem tudtam a saját papírkártyámat a leolvasójába helyezni, fejbe csap-e majd, vagy nemtörődömségben kitűnőre vizsgázott sorompóhoz méltóan hagyja, hogy elsétáljak?
Mert, lássuk be, akár bliccelő is lehettem volna…
A láthatósági mellényben ácsorgó ember-formájúak csak kiabáltak, kiabáltak, hadonásztak, de egyik sem méltatott bennünket – sem a világos frizurát viselő társamat, sem engem – arra, hogy odasétáljanak, és elmondják emberi hangon, számunkra, kis után gyártottak számára azt, ami szerintük oly fontos volt.
Mivel a papírkártyámat leolvastatni, és méltósággal, erre vonatkozó jogosultságomat igazolva távozni nem tudtam, de a sorompó esetleges mérgétől is tartottam, padlógázzal hajtottam ki az emelkedőn a parkolóházból.
Hogy világos frizurát viselő, a hátsón billentett formájú járművet irányító embertársammal mi történt, meddig volt még ott, nem tudom…
Örültem, hogy kiszabadultam.
A három ácsorgó férfiember látványa az útjavító munkásemberek látványát juttatta eszembe: egy dolgozott, négyen nézték…
Csuda pofák… nem? J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése