Missing...

Eltűnt az anyám.

 Nem átvitt értelemben, hanem tényleg, fizikailag.

Átvitt értelemben már legalább két évtizede nem találkoztam az anyámmal…

A testében valaki más él, nem az, akit én anyaként ismertem, aki 14 éves koromig a példaképem volt…

 Szombaton – ahogy a fiam mesélte –, valószínűleg besokallva az elmúlt időszak eseményeitől, távozott az otthonából, a családja (apám és a fiam) számára ismeretlen helyre.

 Azóta a fiammal egyszer beszéltem (skype-on), de nem volt változás, anyu nem ment haza.

 Keresztanyám (anyu húga) nem tud róla semmit, Ők a telkükön voltak, tehát hozzájuk nem mehetett.

 Apu a fiamnak azt mondta, anyu elhagyta őket, mert mérges a fiamra… Lássuk be, amit a fiam művelt, nem épp dicsérni való, de ezt (nyugodtabb pillanataiban) Ő is tudja.

 Állítólag az „öregasszony” (aki a nagymamámnak volt barátnője, csak a nagyicám távozása után „megörökölte” az apám őt is) beszélt vele telefonon. Ez engem nem nyugtat meg.

 A besokallást értem.

A kiakadást és az elrohanást is értem, bár egyet nem érthetek vele.

 Saját akaratából, minden körülötte élő ember javaslata és intése ellenére, magához vette a fiamat, holott tudta, hogy a gyerekem a jó szíve és a nagy lelke ellenére mennyire öntörvényű, és kezelhetetlen, főleg, amikor a kapcsoló átvált az agyában.

 De egy gyám soha nem hagyhatja így el a gyámsága alá tartozót. Én sem hagytam el a fiamat, még három napra sem. Pedig, én is ki voltam akadva nem egyszer… de soha nem jutott eszembe, hogy elhagyjam.

 A besokallást a házassága és az élete általam ismert részei alapján értem. De sok ember jött rá a házasságkötése és gyermeke megszületése után arra, hogy tévedett, és tette meg a megfelelő lépéseket ahhoz, hogy az életét ne egy gyötrő házasságban és egy megromlott, családinak nem épp mondható légkörben élje le.

 

 Én is ezt tettem.

 

 Azt nem tudom, hogy mi tartotta anyut apu mellett. De amit én tudok a házasságukról, és amennyire a gyerekkoromra emlékszem… Én nem maradtam volna ott.

 Ha pedig úgy döntöttem volna, hogy ott maradok, akkor annak minden következményét vállalva, mártírság legapróbb mutatója nélkül kellene élnem az életem.

 Amikor elhagytam a fiam apját, anyuékhoz könyörögtem vissza magam. Mikor rájöttem, hogy nem jó ott sem – elég sokára ébredtem rá, évek teltek el –, elkezdtem a megoldást keresni ahhoz, hogy racionális változás következhessen be.

 Szenvedtem, kínlódtam, hol hangosan, hol magamba fojtva, de a változtatás lehetőségét kerestem végig.

 Anyu – ahogy én látom – nem kereste soha a változtatás lehetőségét.

 Nem ítélkezem, a véleményemet mondom el, amit azon információk alapján formáltam, melyek a rendelkezésemre állnak.

 Feltételezem, hogy sok mindent nem tudok. Már csak azért sem, mert nem voltunk mi egy család: életközösséget alkottunk csupán, egy lakás alapterületén és annak vizesblokkjainak használatán osztozó fogyasztói közösség.

 A fogyasztói közösségek legritkább esetben rendelkeznek egymásról a legrészletesebben információval, tehát nem igazán ismerik egymást.

 Egy családban ez alap. Ha nem ismeri a szülő a gyermekét és a gyermek a szüleit, és a szülők egymást, akkor az nem család.

 Hogyan ismerhet meg az ember egy másik embert? Nem csak lakva, ahogy a mondás tartja, bár az sokat segíthet. De hiába laksz valakivel egy fedél alatt, ha nem figyelsz oda a másikra, annak szóhasználatára, rezdüléseire, hanghordozására, mimikájára, időbeosztására, viseletének stílusára vagy színeire… frizurájára, sminkjére, illatára, és még sorolhatnám…

 A figyelem mellett, ha érdekel a másik, akkor beszélgetsz vele, és nem csak azért, hogy Te kiáraszd magadból a lelkedet gyötrő rémségeket, hanem azért is, hogy megtudd, a másik miről hogyan vélekedik.

 Ha beszélgetsz vele, kérdéseid vannak, illetve a benne felmerülő, és fel is tett kérdésekre (melyek a feléd irányuló érdeklődést hivatottak jelezni) választ adsz.

 Ha ismersz valakit, az bensőséges. A másik ismeretének ugyanis rengeteg, beláthatatlan szintje van. Gondoljunk az ismeretlen ismerősre, akit csak reggelenként a megállóban lát az ember. Nem ismered, de felismered minden reggel.

Ismerni valakit, az bensőséges.

 Ha nem akarsz ismerni senkit, akkor a veled egy lakásban és háztartásban élő emberekkel nem alakulhat ki semmilyen kötelék, nem hogy családi.

 A tudás boldogság. A tudás hatalom.

 Tudás az is, ha ismersz valakit, akár csak egy kicsit is… annyival közelebb vagy a másikhoz.

A  közelség melegséget, biztonságot adhat, hiszen tudható, de mindenképp feltételezhető, hogy mit kaphatunk, és mit kell, hogy adjunk magunkból.

 Mert az egyensúly az alapja a világnak.

 Sajnos a szüleim az általam decemberben nekik írt levélben rögzített mondanivalóból semmit nem értettek meg. Nem is tudom, miért hittem, hogy most máshogy lesz, hogy most talán megértik. Nem érthetik, hiszen nem ismernek.

 
Nagyobb baj az, hogy nem is akartak megismerni engem… a lányukat.





Written by Syssa®