Egy nem túl okos és nem túl sikeres, ám mára mégis végtelenül boldog felnőtt "gondolatai" – szerető szívből fakadnak (fiam)!
1. Figyeld a szíved hangját!
2. Hallgasd meg, mit súg a szíved!
3. Hallgasd meg szüleidet, tanáraidat!
4. Beszélj őszintén, szégyenkezés nélkül, de a legmélyebb tisztelettel szüleiddel!
5. Ne hagyd, hogy bárki befolyásolja szíved hangjának erejét!
6. Gondolkodj el azon, mit szeretnél kapni: csak azt add másnak is!
7. Gondolkodj el azon, hogy birka akarsz-e lenni, vagy vezérürü[1]?
8. Gondolkodj el azon, hol szeretnél „kikötni”: a szakadék mélyén, vagy a hegytetőn?
Jogos, ha felmerül a kérdés, hogy egy nem túl okos és nem túl sikeres ember milyen tanácsokat tudna adni, ami másoknak hasznára lehet… mert egy tanács funkciója alapvetően az, hogy hasznunkra fordítsuk, ugyebár…
Nos, valóban. Nem tudok az életről semmit. Hogyan is tudhatnék, hiszen csak a saját életemet, az abban megjelent élethelyzeteket éltem meg, pedig az emberi sorsok oly különbözőek!?
Minden emberi sors árulkodó. Árulkodik az emberről, aki éli. Még akkor is, ha egy születési betegségről vagy hányattatott sorsról van szó.
Miért? Nyilván azért, mert választás mindig van. Választhatjuk azt, hogy hagyjuk magunkat legyűrni, de választhatjuk a napos oldalt is.
Mindig rajtunk múlik.
Nem tudok semmit az életről. Nem tudom, mikor vagy minek hatására jöhet el az a híres megvilágosodás, vagy miért marad el.
Nem tudom, hogy ki mikor és miből merít erőt egy folytatáshoz vagy nevezzük újrakezdésnek, mindegy.
Nem tudom, hogy ki mikor és minek hatására adhatja fel végleg a harcot.
Ahogy nem tudom azt sem, hogy ki miért nem szereti önmagát.
Pedig ez a legfontosabb, és az alapja mindennek.
Tévedés, ha arra az önszeretetre vagy már-már önimádatra gondolunk, ami az önzést eredményezi.
Nem erre az önszeretetre gondolok.
Az általam említett önszeretetben az önkép egészséges: kontrollált, nem alulminősített, de nem is felhők felett lebegtetett, mellyel a valóságot alkotó apró részletek láthatatlanná válnak.
Arra az önszeretetre gondolok, melyet a szüleink hozzánk állása alapoz meg, és alakít életünk során. Mert bárhogyan is éljük az életünket, egy dolog biztos: mindig a szüleink gyermekei leszünk.
Ezt a tényt nem tudom feledni én sem, és a szüleim ezt soha nem is hagyták feledni.
Életem első 39 éve a szüleim befolyása alatt telt: nem hittem magamban, nem szerettem magam. Hogyan is hihettem vagy szerethettem volna, ha csak azt hallottam, hogy nem érek semmit, hülye vagyok, nincs diplomám (egy sem, pedig kéne vagy kettő), és nem beszélek semmilyen idegen nyelven, pedig az ember annyit ér, ahány nyelven beszél…!
Hogyan szerethettem volna magam, amikor az első szemüvegem – melyet 11 évesen kaptam – a legrondább SZTK keretek közül került ki, mert apám azt mondta: „Jó lesz ez neked, fiam!” – Halkan jegyzem meg, igazán halkan, hogy ne zavarjak fel vele senkit, hogy lánynak születtem! Lánynak, nem fiúnak!
A legrondább SZTK keretnek köszönhetően, a korosztály viselkedési normáihoz oly hűen az osztálytársaim betegre szekáltak, csúfoltak…
A kis-tini és a tinédzser korom ezzel a kisebbségi komplexussal telt, illetve azzal, hogy próbáltam nem engedni a komplexus által diktált lelki aszkétává válás kényszerének.
Nem jelenthetem ki, hogy maradéktalanul sikerült ellenállnom, de annyira nem is volt vészes a helyzet. Leszámítva azt, hogy mindig olyan vonalon-soron kívülinek éreztem magam. Nem volt igazi baráti társaságom. Az emberek számomra mindig olyan idegen félék voltak, nem értettem, hogy mikor mit miért úgy tesznek, vagy mondanak, ahogy éppen tették vagy mondták. Nem értettem, miért nem állnak ki a saját érzéseikkel felvértezve a világ elé, megmutatva, kik is ők valójában?!
Ma is UFO-ként kezelnek engem az emberek, amikor felvállalom a lelki derűmet, és akár tömegek előtt (pl. bevásárlóközpont, egyéb nyilvános hely) engedek a táncra vagy egyéb „nem megszokott” viselkedésre kényszerítő erőknek, vagy épp azt vállalom fel, hogy belehalok a lelki tusáimba, és kócosan, smink nélkül, lepukkanva jelenek meg az emberek előtt.
Nem szégyellem magam, mert nincs miért.
Sokáig tartott, de mára rájöttem, hogy a különcségemet a hitem, ISTEN-be és az Ő igazságába vetett hitem okozza. Ezt sem szégyellem. Sőt, hálás vagyok, amiért végre válaszokat kapok a kérdéseimre, amiért végre van valami, amiből erőt meríthetek nap mint nap, a folytatáshoz!
Sokáig tartott, mert gyermekkoromban nem tudtam, hogy mi a „baj velem”, nem volt kivel erről beszélnem. Mire lett volna kivel beszélnem róla, addigra az a személy elhagyott: a nagymamám.
Két gyermeket hoztam a világra. A világ önmagában nem tetszik, amivé vált, az maga a borzalom. Hiszek a földi mennyországban, de azt is tudom, hogy annak eljövetele nem Isten felelőssége, hanem az embereken, rajtunk múlik!
A környezetünket, a világot mi alakítjuk: ha rosszak vagyunk, és ezzel a példával járunk elől, ebbe az irányba alakul majd a világ. Senki nem tisztel majd senkit, senki nem szeret majd senkit, mindenki mindent magának akar majd. Ha jók vagyunk, és ezt mutatjuk, ezzel a viselkedéssel a jó irányba alakítjuk majd a világot. Tudunk szeretni, ezáltal megtaníthatjuk a gyermekeinket is ennek mibenlétére.
Erre törekszem én is. Mindig is erre törekedtem. Életem során számomra az érzések bírtak igazi jelentőséggel. Ahol nem voltak tiszta érzések, ott nem szerettem lenni. Ezt persze nem tudtam gyerekkoromban, de az ember, miután felnő, és nem csak fizikailag, hanem szellemileg és lelkileg is, rájön a korábban felmerült kérdésekre adható válaszokra.
Ahol nem voltak tiszta érzések, ott nem szerettem lenni. Nálunk családnak neveztek valamit, amit én tini koromban inkább életközösségnek, lakóközösségnek hívtam, sem mint családnak. Anyu tiltott a nagymamámtól, ami megalázó volt, igazából mindhármunknak. Anyu azt mondta, ő magának szült engem.
Ez jó, egy anya valóban így kell, hogy gondolkodjon. De akkor miért volt jó a nagyim arra, hogy minden héten vigyázzon rám, míg a szüleim szórakozni és művelődni jártak? Nem sajnálom a kultúrát senkitől. De azt soha nem szabad feledni, hogy az ember honnan jött, mit élt meg.
Mikor anya lettem, az egész világ erejét éreztem magamban: hittem, hogy hegyeket tudok majd megmozgatni azzal a végtelen szeretettel, melyet a fiam iránt éreztem.
Nos, lehet, hogy hegyeket meg tudtam volna mozgatni… a szüleim azonban nem egyszerű hegyek voltak. Sokkal inkább egy egész hegyes kontinens, amolyan japán módi.
Az életem azzal telt, hogy (első sorban) a szüleimmel hadakoztam: hol magamban, csendben, szenvedve attól, hogy nem tudják, ki vagyok, hol hangosan, sírva, kiabálva, segítségért vagy épp könyörületükért könyörögve.
A szüleim úgy hitték, mindent megadtak nekem.
A maguk módján igen, így a maguk szintjén valószínűleg igazuk is van.
A kérdés azonban mégis az, hogy vajon az, amit adtak, azonos volt-e azzal, amire szükségem volt?
Az ő nézőpontjuk az, hogy a gyereknek meg kell mondani, mikor mekkora levegőt vegyen, és ha az nem sikerül, akkor az alapos ledorongolással lehet majd kellően buzdítani a gyereket arra, hogy úgy teljesítsen, ahogy a SZÜLŐK elvárják… az nem számít, hogy a gyermek valójában milyen, mire képes.
„Beethoven süket volt, mégis zseniális zenét szerzett…” – milyen sok alkalommal hallottam ezt!
Könyörgöm, miért kell ilyen lehetetlen példákkal egy gyermekben megébreszteni és egyre csak növelni a kisebbségi komplexust?
A felelős szülői viselkedésbe szerintem nem fér bele a gyermek komplexusokkal való teletűzdelése. A felelős szülői viselkedés nem tanulható, az alapját a szeretet képezi. A szeretet mindenkiben ott van egy apró kis mag formájában. Ezt a magot ugyanúgy gondozni kell, hogy fejlődjön, mint egy növényt. És ahogyan a növényt gondozni kell, hogy életben maradjon, ugyanígy van ez a szeretettel is.
Az anyai szeretet picit más. Az picivel mélyebb érzés, egy „sivatagi viszonyokat jobban tűrő növény”. Nem hal meg, végleg soha, hiszen lehetősége van újra éledni, mint ahogy teszi a főnix madár is…
Ugyanakkor ott a türelem…
A türelem tanulható, de annak élesebb határai vannak, melyek képlékenyek… van határa, a türelem végére érhetünk, emellett azonban lehetőségünk van türelmünket fejleszteni, tágítani a határait.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy muszáj bárkinek is feszegetnie a határokat, főleg nem jelenti azt, hogy a gyerekek jól teszik, ha ezeket a határokat feszegetik.
Pont azért, mert a türelem egy anyai szeretet mellett határtalannak tűnhet, így az anya nem taníthatja meg maradéktalanul a gyermekének azt, hogy az felismerje a korlátait. Elmondja a gyermeknek, de hiteltelennek tűnik, hiszen a szeretet végtelen, mély, kipusztíthatatlan, mely a türelem határait mosogatja. Ezáltal a türelem határai homályosodnak.
Semmit nem tudok az életről, és semmit nem tudok a gyermek pszichológiáról, vagy a szülő-gyerek kapcsolatokról, az esetleges problémákról, illetve azok megoldásáról, vagy, hogy hogyan lehet egy szülő hatékonyságát növelni.
De ismerem magam, emlékszem, hogy honnan jöttem, és hogy mi vezérel.
Ismerem a fiamat: jó szívű, segítőkész, széplelkű, érzékeny, tehetséges, okos. Sajnos a tehetségét és az okosságát időnként jól eltemeti, vagy épp másban, számomra nem tetsző illetve számomra elfogadhatatlan dolgokban kamatoztatja.
Ismerem a lányomat: érzékeny, okos, türelmes, kedves, segítőkész, jó szívű és tehetséges, aki, remélem, csak jóra fogja használni adottságait.
A fiammal megéltünk már néhány nehéz napot… és hetet, és hónapot, melyek már években számolhatók!
De a reményem abban, hogy ez változni fog, és jók leszünk együtt, még él.
A reményem abban, hogy elgondolkozik ezeken: vajon jól tesszük, ha EGY embert meghallgatva azonnal visszavonhatatlan véleményt alkotunk, és ezt hangosan ki is mondjuk?
A reményem abban, hogy elgondolkozik ezeken: vajon jól tesszük, ha EGY embert meghallgatva azonnal visszavonhatatlan véleményt alkotunk, és ezt hangosan ki is mondjuk?
Véleményünk lehet. Ahhoz mindenkinek joga van. Kimondani is. De egyet soha nem szabad elfelejteni: az éremnek két oldala van!
A véleményünk azáltal, hogy a helyzet másik résztvevőjét nem ismerjük, annak álláspontjáról mit sem tudunk, nem lehet maradéktalanul igazságos.
A legjobb mindig az, ha belegondolunk mások helyzetébe: velünk is megtörténhet ez vagy az… mi mit tennénk? Nekünk mit diktál(na) a szívünk?
Sarkított példa: Leütünk egy öreglányt a pénztárcájáért, mert pont ma hozta a postás a nyugdíjat, nekünk meg kell a zsé a fűre?
… …Vajon mit szólnánk hozzá, ha ezt valaki más, a mi hőn imádott nagymamánkkal vagy nagypapánkkal tenné?
Ugye…
Ez mindig ilyen egyszerű. Azért van az agyunk, hogy használjuk, és lehetőleg ne csak a koponya részt a szög falba ütésére… Jobb, ha mindent arra használunk, amire való. Késsel sem a fenekünket töröljük… ugyebár.
Written by Syssa®
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése