Élet - 1. rész

Mondhatnám, hogy az élet vicces...

Mondhatnám, hogy az élet cinikus...

Mondhatnám, hogy az élet nyitott könyv...

Mondhatnám, hogy az élet gyönyörű...

Mondhatnám, hogy az élet keserű...

... de nem mondom, mert akkor nem lennék hiteles. Nem azért, mert egyik jelzőt sem találom megfelelőnek. Pont ellenkezőleg! Mindegyik jelző illik az életre, csak épp mindegyik másként, máskor, máshogyan... így nem ragadhatom ki az egyiket, vagy a másikat.

Vallom, hogy az egyensúly az alapja az életnek.

Vallom, mert a saját bőrömön tapasztalom.

Az egyik oldalon megélt "veszteségért" (mert egy elválás mindig veszteség) a másik oldalon egy valóságos csodával kárpótol.

Azok a nők, és szerintem férfiak is - még akkor is tudom, hogy így van, ha a nagy macsó izéjük nem engedi ezt megmutatni -, akiket megáldott az Úr gyermekkel, tudják, érzik, élik, tapasztalják, hogy mekkora áldás, és mekkora fájdalom szülőnek lenni.

Nekem mindkettőből jutott.

Korán férjhez mentem, két évvel később anya lettem. Annyira vártam, annyira akartam, annyira boldog voltam! Fiú lett, egészséges, vasgyúró, és gyönyörű! Büszke voltam, de – szerintem teljesen normális módon – közben rettegtem.

A rettegésem elsősorban a felelősségnek szólt... A házasságom – ahogy talán sokaknak rajtam kívül – a gyermekem születése után darabokra hullott, éreztem, hogy ebben a helyzetben egyedül kell majd boldogulnom. A furcsa az volt, amit addigi életemben soha nem éreztem: bizonyosságot afelől, hogy meg tudom csinálni! Hogy bárhogyan is alakuljon, mindent rendben fogok tudni tartani, hogy a fiam boldog gyermek és rendes felnőtt lesz!

Na. És akkor itt jön az, hogy az élet írta...

Vagy nem az élet írja?

Kedvenc idézetem így hangzik:

„Egy magasabb szinten levő lélek már tudatosan keresi a feladatát, karmáját, az életében felmerülő nehézségeket megoldandó feladatoknak tekinti, amelyekből a lélek minden esetben megerősödve kerül ki. Felettes énünk segítségével a köztes létben megtervezzük következő életünket, de nem mindig sikerül tartani magunkat az eredeti megállapodáshoz. Minden lélek szabad akarattal rendelkezik. Életünk során folyamatosan döntéshelyzetbe kerülünk, és így lehetőségünk van elutasítani a felvállalt feladatot. Ilyenkor lelkiismeretünk hangja próbál minket visszatéríteni a helyes útra, de betegségek, testi tünetek is jelezhetik, hogy nem a helyes úton haladunk.”

Ha ez így van, akkor a mi esetünket nem az élet írta, hanem Ő és én együtt, még ezen életünk kezdete előtt.

De maradjunk most a tényeknél, az anyává válásom utáni időkben történteknél.

Azért mesélem el, hogy tudd: ilyen is van! Vagy azért, hogy azt tudd meg: nem vagy egyedül.

Ahogy a fiacskám születése után telt az idő, a házasságom egyre inkább tűnt semmivé... a szüleim lakásában kötöttem ki. Ott, ahonnan a házasságkötésem előtt éltem. Ott, ahová - az esküvőm előtt három héttel azt mondták - többé nem mehettem volna vissza. No, hát ezen a helyen kötöttem én ki, a fiammal.

Az első néhány napban folyamatosan szekáltak, hogy a férjem mellett a helyem. Ezzel alapvetően nincs is baj, a házasságban szerintem is együtt kell megoldani a gondokat, a felmerülő problémákat, és elsimítani a nézeteltéréseket.

De mi van akkor, ha úgy tűnik, erre már semmi esély? Nem tudom, hogy más mit tett volna, én elhagytam a férjem. Felkaptam a kb. másfél éves fiamat, összepakoltam néhány holmiját, és eljöttem. Folyamatosan abban a hitben éltem, hogy a gyermekemnek nyugodt körülményeket és biztos hátteret kell adnom ahhoz, hogy ember lehessen belőle.

Hittem, hogy két rossz közül a kevésbé rosszat választottam akkor, amikor úgy döntöttem, visszakönyörgöm magam a szüleimhez.

Azt azonban nem tudtam, hogy milyen árat fizetek majd ezért.

Innentől még 10 évig a szüleimmel éltünk. A három szobás lakásból egy szobában mi laktunk a kisbabámmal, aki nem meglepő módon cseperedett felfelé.

Ez a tíz év hihetetlenül sok mindent hozott. Rengeteg örömet, bánatot, gyötrelmet, tapasztalatot, szerelmet, barátot és ellenséget... a teljes repertoárt megéltük.

Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni. Vagyis inkább azt, hogy ilyen érzések tombolnak majd bennem... Nem motoszkálnak, hanem tombolnak! Hatalmas különbség...

Nagyjából iskolakezdésig jók voltunk együtt, a fiam és én. Ő a gyermekem volt, én az anyja lehettem. Legalábbis azt hittem, hogy így van. A későbbiek azonban megmutatták, hogy tévedtem...hjaj, de még mekkorát! A nagy küzdelemben, hogy megtaláljam a helyünket – első sorban nyilván az enyémet – nem vettem észre, hogy nem anya vagyok, hanem a szüleim gyermeke, akik az én fiamat is saját gyermekükként kezelték.

-  Milyen kedves tőlük, hogy gondoskodtak rólunk, hogy segítségemre voltak, mikor bajban voltam – gondolhatja bárki.

Kívülről nézve ez valóban így tűnhetett. Kívülről ugyanis nem látszott, mit kellett „elviselnem” cserébe azért, hogy volt hol élnünk. Milyen megalázó érzés volt anyaként ismét szembesülni azzal, hogy a saját szüleim továbbra sem képesek elfogadni engem annak, aki vagyok: ahogy gyermekkoromban, úgy anyai mivoltomban is folyamatosan megszabni szándékozták minden lélegzetvételemet. Tették mindezt halkan, és nem hangosan erőszakolva rám. Viszont, ha nem fogadtam meg a tanácsot, vagy szembe mertem szállni, kiállva vállalni a saját érzéseimet és gondolataimat, melyek valamilyen okból soha nem egyeztek a szüleim érzéseivel és gondolataival, jött a fagy, mely gyilkosabb volt a szibériai fagynál is.

Megalázó volt hallani, ahogy apám a hátam mögött azt mondja anyámnak: „A lányod életének egyetlen emberi jócselekedete az volt, hogy a világra hozta NEKÜNK ezt a kis mókust.”

  Megalázó volt érzékelni, ahogy a fiam eltávolodik tőlem, érzékelni, hogy olyan emberekkel kell versenyeznem a saját fiamért, azért, hogy az anyja lehessek, akik nem a szülei, de úgy „tulajdonítják ki”, mintha a saját gyermekük lenne. Megalázó volt szívességet kérni a szüleimtől a gyermekfelügyeletre, ha dolgoznom kellett egy bölcsis vagy óvodai szünidő alatt. Megalázó volt elkéredzkedni egy randevúra, melyből aztán nem lett kapcsolat… Ki tudja miért nem? …

Megalázó volt a szüleim által megalázottnak és kiszolgáltatott helyzetbe taszítottnak lenni…



Folyt.köv...



Written by Syssa®