Mottó

"Az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét."
Popper Péter®
________________________________________________

2012. április 8., vasárnap

EGO

- Most akkor mi van? – kérdezte.
- Nem tudom! – felelte.
Nem volt váratlan a kérdés, de a válasz mégsem volt kész… Egyébként sincs mindenre kész válasz, ezt már régen megtanulta. Megtapasztalta, hogy a jövő nincs kőbe vésve, és rajta is múlik, milyen lesz. Vagy legalábbis eddig azt hitte, hogy rajta is múlik.
Hiába tudta ezt, hiába tudta, hogy Rhonda-nak igaza van, nehéz volt kontrollálnia a gondolatait. Szerette volna összeszedni magát, de ismét csak ennyit tudott kikényszeríteni magából: - Nem tudom! - Rosszul esett ezt mondania. Nem akart beletörődni ennek jelentésébe. Igazából belegondolni sem akart, mit ismételget…
- Mi az, hogy nem tudod? – kérdezte. Hangja visszafogott volt, mégis lehetett érezni a feszültséget, melyet ez a válasz keltett.
- Olyan nincs, hogy nem tudod! – folytatta. – Valaminek muszáj lennie! Valamit gondolsz, valahogy érzel, olyan nincs, hogy sehogy!
- Persze, hogy gondolok, és érzek. Nem ez a baj. – felelte.
- Akkor mi? – a kérdés már türelmetlenebbül hangzott el.
Szíve szerint bele sem gondolt volna. Annyira nehéznek tűnt tisztázni magában mindezt. Sehol egy ép gondolat, sehol egy tiszta érzés. Annál is furcsább volt ez számára, hiszen eddigi életében ennél gyorsabban tudta helyére pakolni magában a dolgait.
- Az, hogy nem tudok rendet rakni magamban. Nem értem, miért vagy így felháborodva! Nem lehet mindig mindegy egyszerű, vagy egyértelmű, nincs fekete vagy fehér! – kikényszerítette magából a választ, amit nem akart kimondani. Talán azért, mert beismerni sem akarta mindezt. - Úgy érzem, nem uralom magam, és ez nem tetszik. Mit tegyek?
- Nincs sok választásod – jelentette ki kárörvendve.
- Köszi, ezt én is tudom! Nem hagynál inkább békén? Abból eddig még soha nem származott nekem semmi jó, ha veled efféle diskurzusokba bocsátkoztam…
- Ne csináld már! Mikor bántottalak én téged? Hiszen csak segíteni akarok! Csak jelen vagyok azért, hogy a kérdéseket valaki feltegye. Mert a fel nem tett kérdésre nem fogalmazódik meg a válasz sem!
- Na jó, de nem lehetne, hogy tényleg segítesz, és nem csak úgy teszel? Nem lehetne, hogy nem hajszolsz olyan helyzetekbe, ahol végsőként csak a dölyfösségemet engedem ki? Hogy nem feszíted bennem pattanásig a húrt?
- Nem tehetek mást. Ez vagyok én. Öröktől, és örökké. Mit érne ez az „ÉLET” nevű buli, ha nem lennék, vagy nem ilyen lennék? Nem ezek a játszmák adják a fűszerét az egésznek?
- Azt látom, hogy élvezed. Én már kevésbé. És biztosan tudom, hogy akik tudatosan ismernek, és tudnak arról, hogy mit teszel valójában, ugyanúgy nem élvezik, mint én.
- Nézz rám, szerinted érdekel, hogy mit élveztek? Vagyok. Voltam és leszek, és nem tudtok megszabadulni tőlem! Nincs ellenem semmitek! – hangja kárörvendően vészjósló volt, rémületet keltő.
- Azért abban nem lehetsz biztos! Te is tudod, hogy mindig az nevet, aki utoljára nevet. A háborúnak még nincs vége. Sőt… lehet, hogy csatákat nyersz, többet is akár, de hidd el, a végén mindig minden pont úgy alakul, ahogy lennie kell!
- Mondod ezt Te, aki nem tudja, hogy most mi van? Mondod ezt Te, aki egy nyavalyás érzést nem tudsz a helyére pakolni? Mondod ezt Te, aki folyamatosan hagyod, hogy újra és újra kétségek közé zavarjalak? Mókás vagy! – nevetése élesen, fület sértően harsant a csendben.
- Mondom, mert hiszem. A hitemtől pedig, még ha kavart okozol is bennem, nem tudsz eltántorítani. Ahogy általában senkit. – szólalt meg csilingelő hangon, miközben felpattant, tengelye körül forogva kezeivel tapsikolt. – Soha nem győzhetsz! Lehet, hogy átmeneti sikereket elérsz, de az idő nem neked dolgozik!
Ezzel a gondolattal erősítette szívében a fényt, ragyogást, melyet gyermeki énjének legmélyére ásott el valamikor, réges régen.

Written by Syssa®

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése