"Amikor szerelembe esünk, valami elmondhatatlan gyullad föl bennünk.
Lebegni kezdünk a föld fölött, emelkedett gondolataink támadnak, aztán
amikor találkozunk a kedvessel, akkor suták leszünk, elgondolt szép
szavainkat nevetségesnek találjuk, és visszanyeljük őket. Különösen
kamaszkorunkban fölgyújtanánk a várost, hogy kimenthessük őt a lángok
közül, verset írunk hozzá, és virágot veszünk neki, mert – ahogy Bagó
énekli a daljátékban – „egy rózsaszál szebben beszél, mint a
legszerelmesebb levél”. A rózsa metaforájában lakó múlhatatlan szépség
és hervadékonysága tényleg olyan, mint a szerelem, amely nyilvánvalóan
mulandó, hiszen keletkezett, de amikor átjárja szívünket, valamennyien
úgy érezzük, hogy örök. A szerelem új nyelvet kíván tőlünk: az
elmondhatatlan követeli formáját. Hamvas Béla szerint maga a szerelem az
új nyelv: „A szerelem az a nyelv, amire az istenek világának titkait
lefordítjuk, de a titok örökre titok marad.” Vagyis a szerelem az Ég és a
Föld párbeszédének egyik szólama, ami csakis a művészet istentiszteleti
nyelvén ábrázolható. Lásd Dante szerelmét. Máskülönben puszta
szexualitás, ami persze nem csekélység. Hamvas szerint „a szexualitás az
emberi lét legérzékenyebb pontja, hatalma nagyobb, mint az éhségé”. A
szexualitás fölött egyetlen hatalom uralkodik, a szerelem. Jung
megerősíti és kiegészíti Hamvast: „A szerelem egyike a sorsot intéző
hatalmaknak, melyek uralma a mennytől a pokolig terjed.” Bizony, menny
és pokol iszonyatos feszültségében roppannak meg a páros öngyilkosok,
legyenek bár parasztivadékok vagy trónörökösök.
[...]
A zöld szemű szörnyeteg) Mindannyian voltunk már szerelmesek,
talán nem is egyszer, és remélhetőleg sokkal ritkábban féltékenyek.
Féltékenynek lenni – valószínűleg – természet dolga.
[...]
A rendes szerelemben a két fél ikercsillagként kering közös szellemi
középpontja, boldogsága körül. A féltékeny világában – ha házasságtörő,
ha nem – nincsen középpont. Boldogság sincs.
A féltékenység a fél szóból jön, tehát töröttséget jelez, hiányt,
csonkaságot. A féltékenyt kisebbrendűségi érzés gyötri, és önértékelési
zavar; szorong, nem érzi magát teljesnek, egésznek. Idevág a félelem szó
is. A zöld szemű szörny áldozata a szerelem első föllobbanásakor,
amikor az ép ember még csak ábrándozik, ő a boldogság helyett arra
gondol, hogy ennek csúf vége lesz.
[...]
Buji Ferenc Magasles című könyvében meglehetősen sarkítva azt
állítja, hogy: „A férfiúi és a női féltékenység közt minőségi különbség
van. A nők ugyanis csak akkor féltékenyek, ha erre nekik a férfiak okot
adtak magatartásukkal. Nem így a férfiak! A férfiúi féltékenység
bizonyos értelemben ok nélkülinek nevezhető, amennyiben oknak kizárólag a
nő magatartását tekintjük.” Emlékezzünk Shakespeare szavaira: „Ez a
szörny / Önmaga nemzi és szüli önmagát.” Vagyis semmi szüksége tápláló
tényekre. De vissza Bujihoz: „A férj szemében a feleség minden olyan
férfi ismerőse gyanús, aki nem az ő révén került kapcsolatba az
asszonnyal.”
[...]
Buji a két nem közti különbséget a patriarchális házasságból vezeti
le. Eszerint a nő birtok. Utal nyelvünk tanúságtételére; eladó lány,
menyasszony, akinek ára ennyi és ennyi menyétprém, akit ura, a vőlegény,
a vevő legény elvesz, birtokba vesz. A birtokbavétel egyértelmű a
szerelmi egyesüléssel.
„A férfi irreális féltékenységének hátterében a kizárólagosság igénye
áll: teljesen és kizárólagosan birtokolni a nőt.” Például ezért
féltékeny gyakran a férj feleségének munkatársaira, akik olyan időket
töltenek együtt az asszonnyal, melyeket ő nem lát, nem ismer, és nem is
ellenőrizhet. Nem kettejük közös tömegközéppontját, a boldogságot félti,
hanem a birtokot. Ellenben a nő – „akinek a féltékenysége reális típusú
– véli Buji –, csupán azt követeli meg, hogy birtoklója birtokolja őt”.
Szerzőnk szerint ezért tartják helyénvalónak sok kultúrában a
többnejűséget, mivel az a nőt birtokoltságában nem csorbítja, s ezért
kivétel és kényszer szülte ritka deviáció a többférjűség. A közös birtok
– nem csupán a szerelemben – rendszerint a viszály melegágya.
A féltékenység szörnye nemzi és szüli önmagát. Legelőször azt
semmisíti meg, ami miatt föllobbant: a szerelmet. A szerelem
betegségének álcázza magát, holott hulladémon, hiszen a kimúlt szerelem
tetemén élősködik. A féltékeny már nem szerelmes: éppenséggel gyűlöli
kedvesét. Megfojtaná egy kanál vízben, s meg is teszi.
[...]
A valóság elvesztése a legnagyobb csapás, ami embert érhet. A valóság
legmagasabb értelme maga Isten, tehát a valóság elvesztése a szellemi
gyökereinkről való leszakítottságot jelenti. Ettől kezdve a sors merő
zuhanás. Az ember ebben az állapotában képtelen – nem a szeretetre és a
szerelemre, hanem bárminemű emberi kapcsolatra. Lassan a valóság alsóbb
tartományaitól is elszakad; összevész barátaival, munkáját hanyagul
végzi. Sötét bosszúvágya démonává lesz, amely megnyergeli, és százszor,
ezerszer rúgtatja neki a lehetetlenség falának. Ugyanis lehetetlen
valami negatívumra bizonyítékot szerezni; hogy a másik nem csalta meg
tegnap, nem csalja meg ma, és holnap sem fogja.
Most, a hagyományos házasságok és életviszonyok fölszámolásának korában,
amikor a szabad szerelem, a nyitott házasság, a szapora válás, az
ágyasság, a promiszkuitás, sőt a biszexualitás divatja járja, nem az a
kérdés, hogy lehet-e még féltékeny az ember, hanem az, hogy – Nagy
Lászlóval szólva – „Ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése