Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván,
Búd vadonának reszketõ ölén;
És én, mint véred lüktetõ zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír AZ éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj! színig fájdalom...
Mivé tettétek AZ én szép hazámat?
Hová sülyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly Magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád S a csillagokra száll:
Ha végzetem lett magyarrá születnem,
Magyarnak lennem miért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol számûzötté lett a honfibánat
És zsarnok gõggé a honárulás, -
Hol a szabadság õrjöngésbe rothad
S Megváltót S latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat: -
Ah, rajtunk már AZ Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a Magyar erdõ,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt AZ égbõl a Magyar jövendõ,
Millió göröngyre omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra lázadása
- Mint õrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, élni akarok!

A mindenségbe anyi jaj kiáltson,
Ahány Magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora.
S AZ ég boltján fönt lángbetûkkel álljon
Egy égõ, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég, -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Más gondolkodású, idegen ajkú nemzedék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!

Uram! Tud meg, hogy nem akarok élni,
Csak Magyar földön és csak magyarul...
Ha bûn, hogy lelket nem birok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket ITT hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden õsi rögbe:
El innen rablók, - ez AZ én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, AZ én szép hazámat
A jó Istentõl visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörû csodát ITT:
Bölcsõvé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklõ Adriáig
Egy ország lesz ITT, egyetlen S Magyar!