Előzetes...

Telihold


 A tájat a hold fényében megcsillanó, és a léptek alatt roppanó hó fedte, végtelen messzeségben, míg a szem ellátott.
 Az égbolt fekete volt, a csillagok fénye, ha volt is, a hidegen világító hold ragyogásában elveszett.
 Az égig érő fenyők árnyéka a földre vetült. Minden mozdulatlan és csendes volt.
 Hirtelen egy, a helyszínhez illetve a helyszín nyújtotta látványhoz nem illő hang törte meg az éjszaka nyugalmát. Először halk nyöszörgés formájában, majd gyenge köhécselésként hallatszott, kisvártatva azonban fájdalmas, szívet facsaró, véget érni nem akaró hangorkánként tört fel az apró testből a sírás.
 A kisbaba egy hatalmas, a hold fényénél szürkének tűnő, de egyértelműen, rongyos és koszos gyolcsba volt tekerve, az orrocskája és a pici szemei épphogy kilátszottak. Kezecskéi a gyolcs fogságában ragadtak, úgy tűnt, mintha az, aki a csecsemőt ide hozta, próbálta volna megóvni őt a hidegtől, pedig a túlélésre ezen a tájon egy magára vigyázni tudó felnőtt embernek még nappal sem volt sok esélye. Ha a hideg nem vet véget az apró teremtmény életének, akkor egy arra kószáló éhes farkas, vagy a dérek oltják ki azt.
 Az öreg odvas fenyő árnyékából azonban egy formátlannak tűnő alak bukkant elő. A hang forrását kereste. Fától fáig szaladt, a sötétben megbújt, várva, hogy kiderüljön, kitudódott-e az ittléte. Óvatosan közeledett ahhoz a fenyőhöz, melynek tövéből a hang hallatszott.
 Mikor a fához ért, lekuporodott, és gyakorlott mozdulatokkal kapta ölébe a csecsemőt. Néhány szusszanás hallatszott a formátlan alaktól, mely a csecsemőt látszólag megnyugtatta, a sírás abbamaradt.
Az alak hallgatózott kicsit, majd felpattant és gyors léptekkel eltűnt a sűrűsödő fenyők között. Mire a nap felkelt, léptei nyomát a szállingózó hó elfedte.

 A vékony köd felszívódni, eltűnni látszott, mint aki leszegett fejjel adta fel a harcot a nap igen gyengécske, de még mindig ragyogó sugaraival szemben.
Az egyre csak fátyollá váló, fehérnek már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető levegőfüggöny mögül feltűntek a fák, aztán a dombok, s a messzi távol.
 A völgyben apró házacskák létét inkább csak sejteni, mint látni, tudni lehetett. A békét hozták el a füstölgő kémények, melyek kemencéjének zugában az ember melengetheti fáradt, kihűlt testét.
A nagyobb füstfelhők békésen váltak apró pamacsokká, s a lengedező szellővel szárnyra kélve keringőztek.
 A lenyugvó nap az arany ezer árnyalatával festette be az eget. A fodrozódó felhőkön megcsillant a fénye, a márvány rideg, mégis vágyat ébresztő látványát kölcsönözve ezzel.
 A természet csodálatos. Leírhatatlan az a szépség, ami láthatóvá válik, ha az égre nézve a bús és komor szürkeség lágyan, tétován vált a szivárvány színeibe, életre kelve.
 


Written by Syssa®