Sok minden jár a fejemben mostanság...
Szerencsére szükséges is ez ahhoz, hogy a kialakult állapotomból kigyógyuljak.
Ki kell gyógyulnom valamiből, amit még megfogalmazni sem tudok, de az orvostudomány, mely az emberi lélektannal illetve elmével foglalkozik, mély depressziónak és súlyos szorongásnak minősítette.
Nem tudom megfogalmazni, megnevezni, csak élem az érzelmeket, a gondolatok és események által ébresztett érzelmeket. Mivel az események nem jó irányt vettek, legalábbis az én „értékrendem” szerint nem jó irányt, az ezekből létrejött érzéseim sem túl mókásak.
Ugyanakkor, hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet, melyben csak egy érzelmi síkot kell megélnem, ott van az életem egy másik területe, mely szinte tökéletes, tehát boldogságot ébreszt bennem.
No, igen ám, de a dolgok – mint tudjuk, – mindig mindennel összefüggnek, a világ kölcsönhatások sokasága.
Az ember egy egész komplex, de több „szerepkörben” is megjelenik (pl. szülő, gyermek, társ, munkatárs, beosztott, szomszéd, barát, stb.). Ennek megfelelően, ha az élete egyik területén (az egyik szerepkörében) valamilyen hatás éri, és most a hitelesség kedvéért beszéljünk negatív hatásról, és az a negatív hatás nem kis mértékű, hanem inkább nagyobb léptékű, és hosszú időn át szinte folyamatosan jelen van, a vízfelszínen fodrozódó, egyre táguló sugarú körökhöz hasonlóan, melyek végül elérik a homokos partot is, sajnálatos tényként hatással lesz a többi életterületére is, kisebb vagy nagyobb mértékben. Egyszerű példa: egy színész több szerepet is elvállal, de az egyik szerep alakítása közben eltöri a lábát. Ez a színész a törött lába miatt a többi szerepét sem tudja eljátszani, vagy nem úgy, vagy nem teljességében…
Emberként én is egy komplexum vagyok, az anya, a munkatárs, a társ és a gyermek komplexuma.
Anyai és gyermeki szerepben egy időben létezni lélekölő, tudathasító, munkatársi mivoltomat hosszú ideig emésztő dolog. Társként tehát már csak egy valamilyen mértékben hamuvá égett, de mindenképp súlyos égési sérüléseket szenvedett alany lehetek.
Szóval a helyzet nem egyszerű, mert bár a szerelmi életem és a második gyermekemmel való kapcsolatom gyönyörűnek volt mondható, az anyai és gyermeki szerepben való egyidejű tetszelgés rám nyomta a bélyegét. Nem csoda hát, ha így második gyermekemet már paranoiás módjára óvtam és óvom a mai napig, és fogom is óvni, míg világ a világ.
Szerelmem és mára már a férjem, a világ egyik legtürelmesebb embere, de az események már nála is betelítették a poharat… türelme végéhez közeledik.
Türelme végét érte el a főnöknőm is: finoman jelezte, hogy nem fog tudni megtartani, ha nem teszek valamit a migrén ellen, mert túl sok volt a hiányzás.
Természetesen, ez a kijelentés nem sokat segített az egyébként is labilis lelkiállapotomon. Még egy dolog volt, ami miatt aggódhattam, szoronghattam, és ami stresszt okozott bennem.
A fiamnál idő közben megállapították a bipoláris zavar néven ismert betegséget, így miatta és immáron a magam kapcsán kicsit utána olvasgattam a depresszió fogalmának.
Már csak azért is indokoltnak tartottam ezt, mert nem depressziósnak éreztem magam, amikor felkerestem a pszichiátriát, csak a migrénes rohamaimra, melyek már nagyjából húsz éve gyötörnek, kerestem megoldást azzal, hogy hangulatjavítót szedek, mely a szerotonin visszavételt gátolja.
Azt gondolom, világunkban – akár tudatában vagyunk, akár nem, - jelen van az egyensúly, érvényesül a Yin és a Yang. Azért gondolom ezt, mert azzal, hogy a migrénes rohamaimra – melyek 2011. szeptemberétől szinte megállás nélkül tettek mozgásképtelenné engem, – megoldást keresve eljutottam a pszichiátriára, kapcsolatba kerülhettem egy fiatal, de lelkiismeretes, és szakmáját az egészségügy mai helyzete ellenére is emberközpontúan végző elmeorvossal.
Hosszú ideje, igazából már gyermekkorom óta folyamatosan elemzem önmagam, és próbálom meg ellenőrzésem alatt tartani a gondolataim, és érzéseim. Emellett – mint felnőttkoromra kiderült – a sorsba vetett hitem elvezetett odáig, hogy rájöttem, a migrénem egyáltalán nem fizikai eredetű. Ehhez már csak a hab a tortán az az elmélet, mellyel eddig mindenki, akivel beszélgettem betegségekről, egyetértett: minden betegség lelki eredetű.
Ha ez így van, ha ezt valljuk, akkor miért nem a lelkünket kezeltetjük? A cukorbetegségre miért szintetikus gyógyszereket szedünk, drága pénzért, ahelyett, hogy a kiváltó okot keresnénk meg, és próbálnánk megszüntetni?
A cukorbetegség csak egy példa a sok betegség közül, melyet említhetnék.
Ezt alapul véve egyértelmű volt számomra (valahol tudat alatt mindig is), hogy a gyerekkori sűrű fej és gyomorfájásaim, illetve a kialakult migrénes rohamok nem fizikai elváltozás eredményei.
De térjünk vissza a depresszióra, mint betegségre.
Depresszió: Egy nem túl vidám életérzéssel létező lelkiállapot manapság oly divatos, így sokat használt orvosi megnevezése.
A nyolcvanas években ezt a fogalmat nem ismerték. Persze, azt nem tudom, milyen kifejezést használtak helyette, elképzelhető, hogy minden lelki problémát egyszerűen a neurózis fogalmához társították.
Ma a világban minden harmadik – vagy lehet, hogy csak minden ötödik – ember depressziós.
Ez önmagában nem lenne baj, a probléma azonban többféle. Egyrészt nem hajlandóak az emberek önmaguknak sem beismerni a depresszió jelenlétét, még annak legenyhébb formájában sem. A második gond az, hogy ezáltal nem jutnak el odáig, hogy megvizsgálják a kiváltó okot. Ennek eredménye pedig az, hogy ami nem felismerhető, az nem orvosolható. Ennek koronája, hogy nem kérnek segítséget: nem ismerik fel, hogy szükséges lehet, vagy épp a büszkeség dolgozik? Mindegy, hiszen az eredmény ugyanaz: Küzdenek a betegséggel, míg élnek.
De mi is az a depresszió?
Nem az orvosi fogalom meghatározást kell vizsgálnunk, arra ott vannak a klinikák, rendelők, ideggondozók, orvosok. Nézzük inkább azt a tünet-együttest, amiből felismerhető, ha a depresszió kopogtat, vagy netán már be is surrant!
· Egyre kevesebbet nevetünk, többször gondolunk borúsan az életünkre, kiváltképp a jövő tűnik kilátástalannak.
· Gyengének, fáradtnak, semmirekellőnek érezzük magunkat.
· Ingerlékenyek vagyunk, és nem csak az időjárás változásától, vagy az éppen aktuális, minden nő életét havonta egy alkalommal megnehezítő napoktól.
· Nehezebben alszunk el, de nehezebben is kelünk fel, ha alszunk, akkor sem nyugodtan, édes álmokat.
· Jobb szeretünk kimaradni társas programokból, egyedül, elvonultan magányba burkolózni. Többször érzünk késztetést a sírásra, mint a nevetésre.
· A szervezetünk elhiteti velünk, hogy kívánjuk az ételt, főként az édességet, ezért többet eszünk a korábban megszokottnál.
· Nem szeretünk már bejárni a munkahelyünkre, nem szeretjük végezni a korábban örömmel ellátott feladatainkat, nincs motiváció.
A tünetek jellemzően egyszerre jelentkeznek, mértékük, súlyosságuk azonban eltérő.
Van megoldás?
Természetesen, hiszen mindenre van megoldás. A hatékonyság azonban attól függ, hogy szeretnénk-e megoldást?
A megfelelő megoldáshoz tudnunk kell a depresszió okait. Ha a fő okokat nézzük, a tudomány mai állása szerint a depressziónak két formája van: endogén és exogén.
Az endogén depresszió a test rendellenes működésére vezethető vissza (vitaminhiány, egyes neurotranszmitterek (szerotonin, noradrenalin) csökkent szintje vagy felborult egyensúlya stb.).
Az exogén depressziót jól beazonosítható külső okok idézik elő, például személyes tragédia vagy kudarc, egy szeretett ember halála, sikertelen vizsga, szerelmi bánat, társadalmi kirekesztettség, diszkrimináció stb.). Az egyéni érzékenységtől függően, ugyanaz az ok másként nyilvánul meg, más tüneteket okoz.
Nem biztos, hogy a fogalmakkal tisztában kell lennünk, de ezen meghatározás alapján remélhetőleg mindenki, aki szenved, be tudja azonosítani, a fentiek közül melyik vonatkozhat rá.
Jobb, ha csak az egyik okozza a bajt, mintha mindkettőből jutott? Nem tudni. De azt igen, hogy a megoldásért mindig, minden helyzetben érdemes megtennünk mindent, ami tőlünk telik. Sokkal jobb élni és „birtokolni” az életet, mint látni, ahogy mások élik…
Itt azért fontos megjegyeznem, hogy hatások az embert már magzati korban is érik. Idegrendszere, bár nem túl fejlett, de az embriónak is van. Érzékel, és minden hatás lenyomatot hagy az idegrendszeren, igazából hasonlóan egy nyomdához. A kineziológusok olvasnak ezen lenyomatokból.
Részemről az endogén és exogén depressziót nem különíteném el teljesen, hiszen a stressz a szerotonin szint csökkenését eredményezi, az alacsony szerotonin szint pedig nem csak a depressziót váltja ki, vagy tesz hajlamossá a depresszióra, de a migrénért is felel… Ugye, milyen szép, kerek történet?
Magzati korban elszenvedett stressz a születetten alacsony szerotonin szintet eredményezheti, mely alacsony szint a születés után bármilyen stressz esetén tovább csökken…
„Tovább is van, mondjam még?”
A megoldáshoz vezető úton az első és legfontosabb lépés a tudatosság. A tagadás ebben az esetben a legrosszabb, amit tehetünk. Ha már legalább önmagunkkal őszinték tudunk lenni e témában, sikert alapozunk meg.
A jobb életminőség elérése kemény munkával jár. A kemény munkához nem a nappali fizikai síkon végzett munkát kell érteni (függetlenül attól, hogy az szellemi vagy fizikai munka), hanem az esti, vagy bármilyen adódó alkalommal végzendő önvizsgálatot. Szükséges az önvizsgálat ahhoz, hogy felismerhessük az esetlegesen belénk kúszott betegség tüneteit.
Fel kell ismernünk a tényt, és el kell tudnunk fogadni, ha a tünetek bármelyike vagy túlnyomó többsége nálunk is jelentkezik - és nem csak rövid időre -, hogy baj van, ami, ha nem foglalkozunk vele, csak még nagyobb baj forrásává válik.
A tudatosság alatt kell érteni tehát az elfogadást, mint első lépcsőfokot.
Mondják, és igaz is, hogy mindig az elindulás a legnehezebb. De a legnagyobb dicsőséget csak akkor arathatjuk, ha elindultunk a cél megvalósítása felé.
Táthatjuk a szánkat a sült galambért, de nem fog belerepülni, azon egyszerű okból, hogy a megsütött galamb optimális esetben már nem repked… fizikai síkon biztos nem. Ha sült galambot szeretnénk fogyasztani, érdemes a galambot beszerezni, és megfelelő előkészítés után megsütni.
Váci Mihály mondta (írta) le azt az arany igazságot, hogy „nem elég akarni, de tenni, tenni kell!”
Én megtettem az első lépést akkor, amikor a pszichológusnál beismertem, bár nem így fogalmaztam, hogy „a lelkem darabokban hever az autópályán, körülötte autók ezrei száguldoznak 200 km/h sebességgel… a menetszél a darabokat egymástól egyre távolabb sodorja, félő, hogy többé nem lehet teljes egész.”
Hogyan anya az anya, aki két gyermeket szült a világra, ha az egyik gyermekét elveszíti? Nem kell fizikailag is elveszíteni valakit ahhoz, hogy megéljük magát a veszteséget, a gyászt.
Hogyan lehet megbízható munkatárs valaki, ha az élet egy másik területén kudarcot vallani látszik, melynek eredményeként az önbecsülése – mely eredendően sem volt nagy (biztos nem tettek bele térfogatnövelő szert (Besenyő Pista bácsi után szabadon)) – leszáguldozott a nullára?
Hogyan lehet biztos otthont jelentő társ egy nő, ha anyaként és a munkában nem tud helytállni, és a lelke éppen csak pihegve az önbecsülése után kapkod, akár az ember a levegő után?
Nem lehet. Így nem anya az anya, nem megbízható a munkatárs, és nem otthonteremtő társ a nő.
Ezeket felismerve már „csak” az a dolgom, hogy meggyógyuljak.
Ez annyival érdekesebb lesz, mert, ahogy a betegállományom alatt, mely már lassan két hónapja tart, felismertem a betegségem, és beismertem, hogy segítség kell, még rosszabbul lettem, mint előtte voltam.
Több rohamgyógyszer fogyott, több testi tünetem jelentkezett…
Minél jobban szeretnék meggyógyulni, annál rosszabbul leszek: a gyógyulás iránt érzett kényszer olyan stressznek tesz ki engem, amit a testem egyre rosszabbul visel.
Tudatos vagyok. Nem úgy, mint Besenyő Pista bácsi, aki TT, vagyis tudatosan táplálkozik, hiszen végig tudja, hogy eszik és egyszer sem harap mellé…
Az én tudatosságom abban jelentkezik, hogy sokkal több szempontból tudom tekinteni az állapotomat, mint amennyit a környezetemben élő emberek be vagy el tudnak fogadni.
Hiszek olyan törvényekben, melyek a világot mozgatják, melyek számomra bizonyítást nyertek, az egyikről pl. az „Ami elromolhat, az el is…” című írásom is szól…
Hiszek ISTENben, az angyalokban, a démonokban, az eleve elrendelt sorsban, a lélekben, a felsőbb ERŐben és az EGY energiában.
Hiszek a SZERETET erejében, mely az alapja mindennek.
Az én életemet is mindig az érzelmek uralták, és én hagytam. Hagytam, és hagyom továbbra is. Ettől érzem magam Igazinak, valósnak.
Hiszek a karmában, a karmikus következményekben.
Hiszem, hogy nem csak egyszer élünk.
Hiszem, hogy a testünket nem csak a kémia és a biológia mozgatja.
Adott számú sejttől nem lesz más és más az egyénisége ennek a több milliárd embernek.
Hiszek a lélekben, a lélek lakóhelyéül szolgáló SZÍVben, és abban, hogy az egyensúly mindig mindenben jelen van.
Hosszú évekig nem találtam a helyem a világban. Hosszú évekig nem kaptam kérdéseimre számomra érthető válaszokat.
Hosszú évekbe telt, mire rájöttem, hogy mindennek az alapja a HIT, ami átjár engem.
A HIT ISTENben, az angyalokban, a démonokban, az eleve elrendelt sorsban. A HIT az egységben, mely mindig sokkal nagyobb erőt tud kifejteni, mint az egyén maga.
Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen a világ. Hiszem, hogy kis odafigyeléssel – másokra és önmagunkra egyaránt – tehetünk azért, hogy gyermekeink és azok gyermekei egy élhetőbb világban létezzenek majd.
Hiszem, hogy az emberek többsége rendelkezik a logikus gondolkodás képességével legalább egy olyan szinten, ahol eljut az értelmükig az együttműködés kifejezés értelme.
Hiszem, hogy nincs uralkodási lehetősége a világunkban a sötét, gonosz, önös és önző oldalnak, mely az egységek bomlasztására törekszik, elgyengítve ezzel a világot, hogy átvehesse a hatalmat.
Hiszem, hogy közös erővel tehetünk valamit, bármit, akár csak egy kicsit is, a szebb jövőért.
Hit nélkül nem lehet életet élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése