Ma, 2012. május 19-én a Budapest I. kerületében található Hagyományok Házában immáron 12. alkalommal került megrendezésre az anyák napját köszöntő Néptánc fesztivál.
A fesztivált hagyományosan a Budai Babszem Táncegyüttes rendezi meg minden évben, táncosaik – kicsik és nagyok egyaránt – a koreográfiákat lelkesen elsajátítva, még nagyobb lelkesedéssel mutatják be a megjelent nézőseregnek.
Oktatójuk Gubik József, aki feleségével, Barbara nénivel (a néni kifejezés az Ő esetében csak a gyermekek szempontjából helytálló) az oldalán, az Ő támogató segítségével tanítja meg a kicsiket és nagyobbakat a néptánc fortélyaira, Tímár Sándor Magyar Örökségdíjas koreográfus tanítványaiként az Ő módszerét alkalmazva.
Mi kiváltságos helyzetben vagyunk, ugyanis az Albertfalvi Don Bosco Általános Iskola és Napközi otthonos Óvoda gyermekei több éve, ezzel már hagyományt teremtve, órarendi óra keretében tanulják a néptáncot.
Józsi bácsi műsor elején elmondott bevezetőjéből megtudhattuk, hogy a Don Bosco iskola diákjai második alkalommal vesznek részt előadóként.
Kíváncsian vártuk gyermekeink megjelenését a színpadon, hogy büszke szívvel, szeretettel csordultig telt lélekkel, szemünk sarkában könnyeket morzsolva nézhessük végig bemutatójukat arról, amit szeptember óta a néptánc órákon megtanultak.
Azt hiszem, hogy azon szülőtársaim nevében, akik első alkalommal kerültek kapcsolatba a Don Bosco Általános Iskolával, nevelési elveivel és emellett a néptánc oktatással, sőt, magával a magyar nép táncaival és hagyományaival, nyugodtan mondhatom, hogy az élmény, melyben részünk lehetett, meghaladta a várakozásokat.
Nem csak saját gyermekeink bemutatóját élveztük, de a nézőtéren ülők arcán megjelent mosolyok, a vastapsok egyértelműen kifejezték elragadtatásunkat a fellépők felkészültségét, az előadás színvonalát illetően.
A műsor élő zenével volt teljes, melyet a Tündök zenekarnak (Bodnár Balázs, Kerékgyártó Gergely, Tárkány-Kovács Bálint, Danhauser Máté) köszönhettünk meg.
Nem tudom, hogy az alábbi idézet honnan származik, én a Budai Babszem Facebook profiljáról másoltam ide:
"A tánc a legmagasztosabb, a legmegindítóbb és a legszebb a művészetek között, mert nem puszta lefordítása és absztraktálása az életnek, hanem az élet maga."
Nem büszkén, de bevallom, hogy a néptánc és az ehhez hasonló stílusú kulturális események eddig nem keltették fel a figyelmem.
Nem igen tudnám megmagyarázni, hogy miért, hiszen a magyarság nem szégyen, hagyományaink szépek, értékesek, tiszteletre méltók.
Az ok talán csak a későn érő személyiségemben gyökerezhet, hiszen arra is csak hosszú évek után jöttem rá, hogy az egyetlen megnyugvást számomra Isten és az Ő végtelen jósága, hatalma jelenti.
Ma azonban, a műsort nézve már megtisztelőnek éreztem, hogy jelen lehettem, hogy láthattam a sok gyermeket és fiatalkorút, akik szívüket és lelküket, idejüket és energiájukat a néptáncnak szentelve a megtanult koreográfiát előadták.
Felemelő volt látni, ahogy ezeknek a gyermekeknek és fiatalkorúaknak a szíve egyszerre dobban, nem csak egymással, de a zene és tánc ritmusával is.
Üdítő volt látni, ahogy a fiatalok tánc közben egymásra mosolyognak, koketálnak egymással, ahogy figyelnek egymás rezdüléseire, ahogy segítik egymást.
Szívet melengető volt, ahogy Józsi bácsi több alkalommal is együtt táncolt a kicsikkel, sugárzott róla a „tyúkapó”-ság.
Ezek a gyerekek csak úgy lehettek képesek ezen a magas színvonalon elsajátítani a magyar nép táncait, és csak akkor lehetnek képesek az előadás közben önmagukból a tánc iránti szeretetüket ilyen mértékben kisugározni, ha olyan emberektől tanulták mindezt, akiknek maguknak is csordultig telt a szívük és lelkük magyarságuk és a magyar néptáncok, hagyományok iránti szeretettel.
Józsi bácsi, Barbara néni!
Köszönöm, köszönjük ezt a felejthetetlen élményt, a megtiszteltetést, hogy jelen lehettünk az előadáson!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése