A vörös szobára lassan leereszkedett az alkonyat. Négy óra elmúlt, és a borús délután szürkületbe hajlott. Hallottam, hogy az eső szüntelenül veri a lépcsőház ablakát, s odakint, a bokrok között, süvölt a szél. A hideg valósággal kővé dermesztett, és bátorságom is alább-hagyott. Megalázottságom tudata, az önbizalom hiánya, a kétségbeejtő elhagyatottság mintha még vízzel locsolta volna elszántságomnak amúgy is hunyó parazsát. Mindenki azt mondja, hogy rossz vagyok, s talán igazuk is van, hiszen most is arra gondolok, hogy bosszúból éhen halok. Ez biztosan bűn; és vajon fel vagyok-e készülve a halálra? Vagy talán az a sírbolt, a gatesheadi szentély alatt, olyan csábító menedék? Azt mondják, olyan sírboltba temették Mr. Reedet. Erről Mr. Reed jutott eszembe, és növekvő borzalommal gondoltam rá. Nem ismer-tem, de tudtam, hogy ő volt a rokonom: nagybátyám - anyám bátyja -; azt is tudtam, hogy mint anyátlan-apátlan gyermeket házába fogadott, és halálos ágyán megígértette a feleségével, hogy fölnevel, és úgy fog bánni velem, mint édesgyermekeivel. Mrs. Reed valószínűleg azt hiszi, hogy megtartotta ígéretét, és ami azt illeti, meg is tartotta, már amennyire a természete engedte. Hogyan is szerethetne egy betolakodót, aki nem az ő családjából származik, és férjének halála óta semmiféle kapcsolat nem fűzi hozzá? Rendkívül terhes lehet, hogy egy ne-hezen kicsikart ígéret arra kényszeríti: anyja helyett anyja legyen egy idegen gyermeknek, akit nem tud szeretni, és hogy egy ellenséges idegent állandóan ott kell látnia családja körében.
Különös dolog jutott eszembe. Nem kételkedtem - sohasem kételkedtem benne -, hogy Mr. Reed, ha élne, jól bánna velem. Most, ahogy ott ültem, és a fehér ágyat bámultam, meg az árnyékba borult falakat - olykor egy-egy megbűvölt pillantást vetettem a homályosan csillogó tükörre is -, emlékezetembe tódult mindaz, amit halott emberekről hallottam, halottakról, akik nem nyughatnak sírjukban békén, mert utolsó kívánságaikat az élők nem teljesítették, s ezek a halottak feljárnak a földre, hogy megbüntessék az esküszegőket, és megbosszulják az elnyo-mottakat. Arra gondoltam, talán Mr. Reed szelleme sem pihenhet békén, mert tudja, hogy húgának árvájával rosszul bánnak itt a földön, és ezért elhagyja nyugvóhelyét - akár a templom kriptájában, akár az elköltözöttek ismeretlen világában van ez a nyugvóhely -, s megjelenik előttem ebben a szobában. Letöröltem könnyeimet, és elfojtottam a zokogást, nehogy szenvedélyes bánatom előcsaljon egy síron túli vigasztaló hangot, vagy hogy a homályból egy megdicsőült arc hajoljon furcsa szánalommal fölém. Ez az elméletben vigasztaló elképzelés, ha megvalósul, borzalommal töltött volna el. Minden erőmmel védekezni akartam ellene, erős akartam lenni. Szemembe hulló hajamat hátrasimítottam, fölemeltem a fejemet, és megpró-báltam bátran körülnézni a sötét szobában. E pillanatban úgy tetszett, hogy valami fény villan meg a falon. Talán egy holdsugár hatolt be a redőny hasadékán? - kérdeztem magamtól. De nem, a holdfény mozdulatlan, ez a fény pedig mozgott; miközben rámeredtem, felcsúszott a mennyezetre, és fejem fölött lebegett. Most utólag már könnyű elképzelni, hogy valaki kézilámpással ment keresztül a pázsiton, de akkor, amilyen izgatott lelkiállapotban voltam, és amennyire fölkészültem a várható borzalmakra, azt hittem, a cikázó fény valamely túlvilági jelenés előhírnöke. Szívem vadul dobogott, fejem égett, szárnysuhogást véltem hallani. Úgy tetszett, valami közeledik felém, azt hittem, megfulladok, levegő után kapkodtam. Bátorsá-gomnak vége szakadt: az ajtóhoz rohantam, és kétségbeesett erőfeszítéssel ráztam a kilincset. Szaladó lépések közeledtek a folyosón, a kulcs megfordult a zárban. Bessie és Abbot lépett be a szobába.
[...]"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése